Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Fotó: Kállai-Tóth Anett – Fotó forrása: Átrium Film-Színház
Az előadás ajánlójában szereplő leírás mindennek csak a felszíne és nem nyújt igazi ismeretet az érintettekről. Mert ugyan: „A rendőrség sztárnyomozója hallgatja ki a gyanúsítottat, a férfi legenda a testületben, rettegnek tőle az elkövetők. Kollégája, a pár évvel fiatalabb, szerencsejáték-függő zsaru kisebb kvalitású, de kemény, szorgalmas rendőr. A gyanúsított fiatalember pedigréje hibátlan: egy nagyvállalkozó egyetlen örököse. Két nagynevű külföldi egyetemen is tanult, szakterülete a pszichológia. Semmiféle indítéka nincs a gyilkosság elkövetésére…” ezek nem lehetnek egy igazi ember ismertető jegyei.
Fotó: Kállai-Tóth Anett – Fotó forrása: Átrium Film-Színház
Az egyszerű, fekete-fehér, korántsem otthonos díszletek között, egy rendőrség alagsorában „zajló” történet az alkotói akaratnak megfelelően azért nélkülöz szinte minden cselekményt, mert az igazi történések és a lényeg nem abban testesül meg.
Az előadás fokozott fokozatlanságával, az ismétlődő rítusaival, fanyar humorával, a kimért, hétköznapi, szinte ember feletti színészi játékot megkívánó kezdeti szenvtelenségével majdnem elérte, kezdte kiprovokálni belőlem is az érdektelenség érzését, amely a rendőrök egymás iránti barátságát és a munkához való hozzáállását is jellemezte. Elismerem, kellett hozzá az Átrium alkotásaihoz fűződő tapasztalatom, hogy ráérezzek, itt valami egészen komoly rendezői megoldásról és színészi kivitelezésről van szó, amelyben a cselekmény kibontakoztatása és annak teljes ismerete nélkül kínálja fel a néző számára a titkainak, elnyomott vágyainak leleplezését, amelyet aztán az arra fogékony néző át is hall saját életére. Olyan mély világba viszi a nézőt a darab, ahol a hazugságvizsgáló gépet maga az érintett kellene, hogy kezelje és értékelje ki annak eredményeit. Éppen ezért az előadás megidézte bennem Pilinszky János költészetén át – olvasóként – megismerhető, de gondolkodásmódjára jellemző szegmenseit. A teljesség igénye nélkül, de számomra ezen színházi előadás lélektani oldalára utaltak közülük a Miféle földalatti harc és a Trapéz és korlát című versei. Így az előadás 21. századi kellékeivel – internet, facebook, telefon – felaggatott, minden kor társadalmi elvárásai és saját önvédelmi reflexei közé beékelődő, érző, önmagát jó mélyre eltemető embert véltem felfedezni benne.