Az Oroszországi Föderáció régióinak önálló nemzeti játékfilmgyártása az utóbbi évtizedben kezdődött. Első eredményeit tavaly novembertől Budapesten, az Uránia Nemzeti Filmszínházban is láthattuk a Transzszibéria Expressz című vetítéssorozaton, amelyen tatár, hanti, nyenyec, burját, mari, udmurt és baskír alkotások kerültek mozivászonra, némelyik eredeti nyelven. Szerdán, március 8-án egy klasszikussal, a Derszu Uzalával ér véget a sorozat. Ez alkalomból ültünk le egy összegző beszélgetésre a program összeállítójával, Forgács Iván filmkritikussal.
Fotó forrása: Uránia Nemzeti Filmszínház
– Talán érdekes lehet, honnan jött az ötletet, hogy Budapesten az oroszországi régiók filmjeiből rendezzünk vetítéssorozatot?
– Kazanyból, ahol egy oroszországi producer, televíziós rendező, Vaszilij Antyipov vetette fel néhány éve, hogy Oroszországban kellene rendezni egy filmfesztivált az oroszországi régiók kibontakozó filmművészetéről. Ez nekem megtetszett és az a vicc, hogy itt Budapesten előbb sikerült megcsinálnunk, mint odakinn. Vaszilij Antyipov segített a program összeállításában, a filmek megszerzésében is. Az Uránia mozi pedig büszke lehet a nyitottságára, hogy felvállalta.
– Mit kell tudnunk az oroszországi népek önálló játékfilmgyártásának napjainkban tartó kezdeteiről?
– Az egykori szovjet-orosz filmgyártás azt jelentette, hogy volt a Moszfilm Moszkvában, a Lenfilm Péterváron, a szverdlovszki filmstúdió és a Gorkij Filmstúdió, szintén Moszkvában. Ez a négy alapvető filmgyár működött. Emellett az autonóm területeknek nevezett régiókban létezett korlátozott dokumentumfilm-gyártás, illetve léteztek a helyi televíziók. A Szovjetunió szétbomlása után anyagi okokból sokáig elképzelhetetlen volt, hogy a helyzet megváltozzon és nagy magánstúdiók alakuljanak ki a régiókban, de szép fokozatosan elkezdődött az átszerveződés. Többnyire a dokumentumstúdiókat próbálták meg alkalmassá tenni játékfilmgyártásra is. Megalakultak a helyi filmbizottságok, a regionális kulturális minisztériumok foglalkozni kezdtek a helyi filmgyártással. Mindebben élen járt a Tatár Köztársaság. Az ezer éves tatár évforduló és a 2013-as univerziáde miatt az amúgy is jó gazdasági lehetőségekkel rendelkező köztársaságot fölfejlesztették és fővárosát, Kazanyt szinte a harmadik fővárossá tették az Oroszországi Föderációban. Nem véletlenül nyílt ott magyar konzulátus nemrégiben. Magánproducerek vállalták fel a filmkészítést, nemcsak helyiek, de oroszok is. A regionális filmgyártás első sikere a sorozatunkban is bemutatott Bibinur című tatár film volt 2008-ban, amely komoly visszhangot kapott Oroszországban és nemzetközi fesztiválokon is bemutatták.
– De hogyan tudnak játékfilmet készíteni például a hantik, akik mindössze húszezren vannak?
– Nagyon sokszor a helyi oroszok érdeklődnek a téma iránt, mert esetleg ezt jobban támogatják. Sőt, mondhatni, hogy szinte mindenütt orosz nemzetiségűek vagy olyanok indították el ezt a folyamatot, akik Oroszországban tanultak. Például a jekatyerinburgi Alekszej Fedorcsenko, aki orosz létére rendezett filmet a hantiknak és a mariknak. Nem is akármilyet.
– Megtanultunk néhány nevet a sorozat alatt, például Fedorcsenko nevét. Ő milyen indíttatásból készített oroszként nemzetiségi filmeket? Két olyan alkotást is láttunk tőle, amely úgy mutatott meg tradíciókat, hogy közben nyugat-európai kapcsolódási pontokat is adott, nagyon izgalmasan. A marik mennyei asszonyai című filmet például átszövi a mari nép hiedelemvilága, ugyanakkor a Dekameronra emlékeztet. A hantik hitvilágát pedig a világhírű orosz forradalmi avantgárd propagandaművészettel való találkozása kapcsán helyezi izgalmas nézőpontba egy másik történetben, A forradalom angyalai című filmben.
– Amellett, hogy nyilván életrajzi vonatkozása is lehet Fedorcsenko ez irányú érdeklődésének, azt hiszem nagyon jól illett a művészi törekvéseibe is ez a kultúrákat stilizáló filmkészítés. A hanti filmben a rendező nagyon szerencsésen találta meg ehhez a végleteket, egyrészt a szélsőséges avantgárd progressziót, másrészt a szélsőségesen tradicionális népi világot. A mari film is hasonlóan abszurd: a modern szexuális attitűdöt keveri egy tradicionális világszemlélettel. De ezekben a kontrasztokban benne van egyébként egész Oroszország. A hihetetlen szélsőségek és a végtelenség országa. Ebből a szempontból ez a válogatás egy nagy utazás is volt.
– A tematikát figyelve feltűnt, hogy nagyon sok filmnek valamilyen módon a globalizáció, a városi lét és a még erős tradíciókat őrző vidéki létforma ütközése volt a témája.
– Ezek az első nemzeti filmek többnyire identitáskereső alkotások, és nyilván nagyon fontosak benne a vidék problémái, mert az a hely az, ahol a nemzeti identitás még egyértelműen megtalálható, a nagyvárosokban már nem – eltekintve attól, hogy néhol a panelházakban is megpróbálják tovább élni az ősi szokásokat.
– Mit lehet tudni Berkesi Sándorról, aki éppen Fedorcsenko két említett filmjének operatőre volt? Berkesiről még csak nem is hallottunk itthon.
– A neten is alig lehet találni valamit róla, Sandor Laszlovics Berkesi nagyon rejtegeti az életrajzát. 1963-ban született, egyes források szerint Thaiföldön. Oroszországban él, a moszkvai főiskolán tanult, és a Koktebel című, nemzetközileg is elismert film operatőreként tűnt fel. Fedorcsenkón kívül dolgozott Kirill Szerebrennyikovval és Karen Sahnazarovval is. Ma a 10 legjobb orosz operatőr között tartják számon.
– Felfedezéseink között kell megemlékeznünk például az 1933-as kazimi hanti felkelésről is, amelyről a Mese a hantikról című film szól. Mint legközelebbi nyelvrokonaink fontos és döbbenetes történelmi eseménye, a történelemórákon legalább egy mondatban illene megemlékezni róla. Nem beszélve az erről szóló regény írójáról, Jeremej Ajpinról, akit épp magyar fordítója javaslatára jelöltek Nobel-díjra. És folytathatnánk más írók neveivel, akiknek a híre ennek a sorozatnak a révén jutott el hozzánk.
– Anna Nyerkagi például, aki a nyenyec történetet, A fehér rénszarvast írta, vagy Gyenyisz Oszokin, aki a mari asszonyokról szóló novellák írója. Szívesen olvasnánk őket magyarul is.
– Az ön számára voltak meglepetések?
– Nekem a világ végtelenségére hívta fel újra a figyelmem ez a sorozat, és hogy mily picit ismerek belőle. Egyébként számomra legizgalmasabb Szalavat Juzejev filmje, Az áldozathozatal regénye volt, amely kazanyi zenészekről szólt. Nem mondom, hogy a legjobb is volt, de amikor azt először láttam Kazanyban, akkor köteleződtem el az ügy iránt. Sikerült úgy megmutatnia a tatár nagyvárosi kulturális életet, hogy nem éreztem benne a görcsös identitáskeresést. És megleptek a mari filmek is. A mari kultúráról és az emberekről egész mást gondoltam.
– Milyen visszhangja volt itthon a sorozatnak?
– Finnugristák, néprajzosok, az Oroszország iránt szélesebb körben érdeklődő emberek jöttek a vetítésekre és talán csak tíz százalékban filmfanok. A lényeg, hogy megtalálta a célközönségét. Sok ilyet szerveztem már és számomra is meglepő volt az érdeklődés, az előadásonkénti átlag hatvan néző. A sorozat a napi sajtóban is hírt kapott az indulásakor és az egyik filmes szakportál, a Filmtekercs.hu rendszeresen elemezte a bemutatott darabokat, köszönet nekik. Még Oroszországban is írtak róla, baskír és tatár portálok.
– Következik szerdán az utolsó állomás: a Derszu Uzala. Ez a klasszikus hogyan került be?
– Nézőcsalogatónak és kicsit úgy is, mintha ezek elé a regionális alkotók elé odatennénk egy óriást, egy példát, íme Kuroszava így csinálta. És Oscar-díjat kapott érte. Idáig is el lehet jutni.
Okszana Sarkisova bevezetője a Derszu Uzalához
A Derszu Uzala március 8-i vetítése előtt Okszana Sarkisova a szovjet kultúrtörténet és film kiváló kutatója, az OSA archívum munkatársa tart bevezetőt, aki érdekes információkat oszt majd meg a közönséggel a Derszu egy korai szovjet expedíciós előfutáráról is. A szerzőnek megjelenés előtt áll a posztkommunista filmgyártásról szóló angol nyelvű kötete, a Past For The Eyes, a CEU kiadásában.
Az interjút készítette: Csordás Lajos
http://www.urania-nf.hu/transzsziberiai-expressz/transzsziberiai-expressz-derszu-uzala