– Operaénekesként – bár sokadszorra ugyan, de – most egy nagy prózai főszerepre készül. Másfajta felkészülést igényel ez?
– Ez már majdnem a harmincadik prózai szerepem, nagyon lelkes vagyok most is, igen jól érzem magam benne. Az operához képest talán úgy fogalmazhatom meg a különbséget, azt kellett fölismernem még a kezdetek kezdetén, hogy a prózában én írom a zenét is meg a ritmust, a szüneteket, szemben az operával, ahol ezt az ember már készen kapja, ahhoz már csak hozzá kell formálnom a saját temperamentumomat és személyiségemet – meg hát el kell énekelni. Itt ugyanúgy végig kell vinni hanggal és fizikummal, csak itt nincs egy sorvezető: a zene. A rendező és a kollegák segítségével ez egy labdajáték, amit a partnerekkel együtt játszom, hogy a végén megszülessen az előadás.
Iván Ildikó, Frigyesi András – Fotó: Fotó: Borovi Dániel – Fotó forrása: Budaörsi Latinovits Színház
– Hogyan kezdődött a prózai élete?
– Amikor Frigyesi András még a Szekszárdi Német Színház igazgatója volt, és én a németországi szerződéseim után hazajöttem Magyarországra, akkor ő megkeresett, hogy bizonyára a kint létem alatt megtanultam németül, és szeretné, hogyha énekelnék nála. De ott nem csak zenés darab ment, hanem ment a Kis Varázsfuvola, tehát az Eine Kleine Zauberflöte, és mentek operettek, szintén németül. Marica grófnőt is játszottam, a Varázsfuvolában pedig Paminát énekeltem, aztán jött egy német színész-rendező, aki egy Brecht korai műveiből általa összeállított darabot rendezett, és azt kérte az Andrástól, hogy ne adjon neki szereplőket, hanem megnézné az összes színészt és az előadásoka,hogy ő kiválaszthassa ki azt a három embert, aki ebben az előadásban játszani fog. Ebből az operettből és az operai naiva-szerepből azt mondta nekem, hogy „te fogsz tudni Brechtet játszani nálam”. „Most ezt hogy?”- kérdeztem. Annyit felelt csak, hogy ő ezt így érzi és próbáljuk meg, mert szerinte menni fog. Így életem első prózai szerepe németül zajlott, de rettenetesen magával ragadott engem ez a prózai világ. A három másik szereplőből az egyik Bregyán Péter volt, akivel most itt újra együtt játszom, és úgy folytatódott, hogy Péter a következő évadban rendezett egy Feydeau: Zsákbamacskát, amibe Amandine-nak elhívott. És akkor ez így görgött tovább, hogy akkor azt látta egy másik rendező, meg egy másik színházigazgató, és aztán így tovább… Itt Budaörsön volt egy majdnem tíz év Éless Béla igazgatása alatt, amikor nagyon sok szerepet játszottam, később a Budapesti Kamaraszínházban, meg Pécsett, meg nyári előadásokban rengeteget, később újra Németországban. Az egy nagyon érdekes konstelláció volt: a férjemnek – aki Görgey Gábor író –a Tükörjáték, németül Spiegelspiel című darabjának Németországban volt az ősbemutatója, amit szintén Frigyesi András rendezett, és én egy hármas karaktert kaptam benne. Természetesen németül. Ezt két színházban is játszottuk, Altenburgban és Gera-ban, na ott azért előtte egy kicsit féltem, mert ugye német partnerekkel igen komoly kihívás volt, de hál’ istennek azt hiszem, hogy elég jól sikerült megugrani, nagy sikerünk volt.
– Čapek darabjában a Tábornagy szerepét férfiről írta át nővé önre az előadás rendezője, Frigyesi András és a dramaturg Kovács Kristóf. Ráadásul egy furcsa diktátorról van szó, meglepődött, hogy éppen önre gondoltak?
– Talán meglepődtem, de amióta elolvastam, imádom. Mert szélsőségeket kell bejárni, és a szélsőségek közötti utakat is. Tehát a penge-élességet és a szuperkemény hatalomőrületet, aztán a félelemből és a halál-közelség rémületéből adódó rettegést. De vissza tudok nyúlni bizonyos operai szerepeimhez, hiszen énekeltem Luciát, meg énekeltem a Bánk bán Melindáját, ott is vannak ilyen őrületes pillanatok, sőt, egész jelenetsorok. Mondjuk, nyilván mindig magunkból kell építkezni, és minden embernek vannak ilyen eldurrant pillanatai, de azért annyira mégsem, mint amit itt a színpadon létre kell hoznom, úgyhogy szerencsém, hogy már sokat kellett foglalkoznom az őrülettel. És nagyon élvezem, ez az igazság.
A hatalomhoz való viszony szempontjából is van mihez visszanyúlnia, vagy akár a diktátorság szempontjából? Van a tarsolyában erre is operai párhuzam?
– Azért amikor Frigyesi András felkért rá, először nem is tudtam, örüljek vagy megsértődjek, hogy ilyen diktátori vénát vélt felfedezni bennem… De persze: erős nőket már kellett játszanom, sokat. Az Éjkirálynő például, aki az ősgonosz, és még anya is, ennek itt van egy fellelhető párhuzama, ahogyan a lányát ugyanúgy próbálja fölhasználni a hatalomban. Itt nincs a mélységéig megírva az anya–lánya kapcsolat, túl nagy érzelmeket nem éreznek egymás iránt, legalábbis a Tábornagy a lánya iránt túl szofisztikált érzelmi skálán nem mozog. Összességében ez egy igazán különleges darab, a mai világban való félelmeinket juttatja eszünkbe, hiszen a diktatúra csíráit ma is látjuk magunk körül, tehát ez a történet sok olyasmiről mesél, amik, ha kinyitjuk a televíziót, ránk zúdulnak. Úgy érzem, ennek az előadásnak nagyot kell szólnia.
Karel Čapek: A fehér kór – Bemutató 2017. március 4. szombat, 19:00 – Budaörsi Latinovits Színház
