A rettegett névtábla

Szerző: Bartha Ádám

Egy, a halála előtti napon megjelent írásában G. K. Chesterton így nyilatkozott Az ember, aki csütörtök volt című regényéről: „Már néhány alkalommal volt szerencsém alázatosan elrebegni, hogy mindazoknak, akik veszik a fáradtságot és elolvasnak egy könyvet, arra talán még futná az erejükből, hogy elolvassák a könyv címoldalát is. Gyakrabban megesik, mint hinnék, hogy komoly, jó szándékú kritikusok problémái egy-egy könyv lényegével kapcsolatban egy csapásra megoldódnának, ha utánanéznének, mit is állít magáról az illető könyv.” Nagy Hajnal Csilla első, bemutatkozó kötete, a Miért félünk az őrültektől bizonyos fokig igazolja Chesterton javaslatának érvényességét. A kötet első és egyben címadó versében – amely a ciklusok bevezetőjeként is szolgál – a szubjektum egyfajta belső elmegyógyintézetéből teszi föl a címben szereplő kérdést. A vers egyetlen explicit kérdése azonban nem kifelé, hanem befelé szól: „Emlékszel még miért vagy itt?”, a válaszban pedig ott motoszkál és bizsereg a szubjektum későbbi pozíciója is: „Mert itt a helyed / látod / ott a neved táblán. / Mindig / te leszel a / saját fejébe zárt lány.” (8.)

Ezen a képen elindulva a kötet egésze olvashatóvá válik a versekben megjelenő szubjektum egyfajta terápiájaként, melynek célja az identitás forrásainak feltérképezése, a saját nyelv megtalálása, valamint végső soron az önmegértés. A ciklusok (Én, Te, Ő, Isten, Kötőszavak) pedig különböző dialógusok lehetőségeinek felvetései, melyekben a versszubjektum folyamatos párbeszédet igyekszik folytatni nemcsak saját magával, de az őt megalkotó Másokkal is.

Az egyes ciklusok versei eltérő erővel és hatásfokkal konstruálják meg a szövegidentitásokat. Bizonyos esetekben azonban igen izgalmas és átütő hangok szólalnak meg, melyeket Gužák Klaudia rajzai csak még jobban kiemelnek. Ilyen például az Én ciklus Ennyire (11.) című alkotása, melyben az erotika és a szövegbeli Én kiszolgáltatottsága önmagának („Valójában akkor látod / magadat legtisztábban, amikor / fojtott szuszogással, / gépiesen húzod ki kezed a / bugyidból…”) igen intenzív élményként hat. Később pedig a ciklus utolsó verse (Az is igaz) betetőzi és összefoglalja az Én önmagával folytatott párbeszédét: „Hogy azokkal a bizonyos / hazugságokkal én valójában / nem is a mások, hanem a / saját szememben / szeretnék / érdekessé válni.” (21.) Jól látszik, hogy a szövegek visszatérő töredezettsége is hangsúlyozza a dialógusok kísérleti jellegét. A szubjektum szaggatottan, sőt néhol talán görcsösen igyekszik válaszokat találni a kérdéseire, melyek közül a legfontosabb mégis az, amely a kötet címét is adja.

A Te ciklus egyik legnagyobb hatású verse szintén az utolsó (Lesz majd). Az erotika itt is visszatér, azonban egészen más formában. Itt már kiemelt szerepet kap a Másik, aki azonban csupán a hiányban lép elő: „És amit a miénkhez hasonló / mesék elején sosem / mondanak el: lesz majd egy / utolsó / óvszeres doboz, amit / együtt bontunk fel, de már / mással használjuk el.” (54.) A hiány itt, és ez később csak fokozódik, nem csupán egy személy hiánya. Az identitás konstruálásához szükséges Másik folyamatosan oszcillál a jelenlét és a hiány között. A kérdés pedig az, hogy a másik ottléte fellelhető-e, vagy a szubjektum mindig csupán önmagával képes beszélni. Az őrültségtől való félelem is éppen ezen a ponton érhető tetten. A rettegés attól, hogy a Másik tulajdonképpen csak mi vagyunk, és minden, amit valósnak érzékelünk, mindössze az önmagunkba zártságunk projekciója.

Ez a probléma jelenik meg az Ő ciklus Oltár (68.) című szövegének kezdetén („Néha / lehunyom a szemem / vagy csak úgy álmomban / oltár elé vezetem / magam.”) is, hogy aztán később a hiány és a megértés lehetőségének keresése egy sokkal elvontabb síkon érje el a tetőpontját az Isten ciklusban. A Másikat itt már a lét és a transzcendencia absztrakciói jelentik az emberi szubjektumok helyett, melyeken keresztül a szövegek egyre beljebb hatolnak az Énben. Az Amikor negyedszer (77.) soraitól („Negyedszer magamnak tagadtam meg, / itt nyugszik előtted istened, úgymond, / ismered?”) a Rés (91.) kezdeti kijelentéséig („Vannak szavak amelyek / nem léteznek.”) végig érezhető, hogy szövegterápia itt jut el legmélyebb szintekre, ahol versszubjektumnak már közvetlenül kell szembenéznie az „őrülettel”.

A Másik által biztosított értelem lehetősége válik teljesen bizonytalanná az Isten ciklusban, hogy aztán a Kötőszavakban egy pontban sűrűsödjön össze az egész keresési folyamat: „Vagy én, te, ő és Isten, / egy grillsütő körül, / négy kopott férfiingben. / Ha valamelyikünk olyat mondana, / aminek úgymond értelme van, / egy szelet hús és néhány uborka közé sütjük.” (100.) A jelentés külső keresése ezzel a képpel megáll, a kötet szubjektumának önmegértésére irányuló nyelv pedig csak önnön iróniájává válik. A ciklusok utáni „utóiratként” szolgáló Lomtalanítás záró szakasza („Magamtól mindig sokkal / szívesebben fogok megszabadulni mint / tetőled*.” 117.) pedig össze is foglalja a terápia eredményét. Jelesül azt, hogy a Miért félünk az őrültektől? kérdésre a választ a szubjektum önmagába záródásától való rettegése adja meg. A félelem attól, hogy a Másik – még ha csak a hiányában is – észlelése valójában és végső soron önmagunk érzékelése, és hogy a világ leírására használt nyelv mindössze arra elég, hogy a saját nevünket felírjuk a saját névtáblánkra. Az őrült, akitől félünk, tehát mi magunk vagyunk.

1280956Nagy Hajnal Csilla: Miért félünk az őrültektől, Kalligram, Pozsony, 2016. Gužák Klaudia rajzaival