Thomas Middleton – William Rowley Maskarák című vérdrámáját tűzi műsorára a Budaörsi Latinovits Színház. Bemutató november 19-én, a rendező a színház művészeti vezetője, Berzsenyi Bellaagh Ádám. – interjú
– A darabbal kapcsolatban korábban azt írta valaki: erős színházigazgatói bátorságot feltételez a Maskarák műsorra tűzése. Budaörsön bátor a színházvezetés?
BBÁ: Szerintem mindenhez bátorság kell, de egyre inkább kezdem azt is megkérdőjelezni, hogy a néző azért menne színházba, hogy egy általa jól ismert történetet a sokadik feldolgozásban újra lásson. Van ilyen, lehetséges, de én azt gondolom, hogy a néző ugyanannyira kíváncsi lehet egy teljesen új vagy számára új anyagra, amivel még nem találkozott. A lényeg mindenképpen az, hogy jó mű legyen, tehát érdekes legyen a történet, legyen benne hús, legyen benne zaft, hogy meg tudjon szólalni.
De mindez még mindig hiába lenne, hogyha nem tudnánk Budaörsön a lehető legjobban kiosztani a szerepeket. Tehát ez volt a darabválasztásra vonatkozó döntésünk másik fő oka, hogy Kovács Kristóffal, a színház és az előadás dramaturgjával azt éreztük, a társulaton belül nagyon jól le lehet fedni a szereposztást, és egy-két színészünknek különösen szép feladatot tudtunk adni.
Ugyanakkor az is nyomatékosan benne volt, hogy szerintem nem csak erős, hanem elképesztően szép is a történet. Hamvai Kornél nagyszerű fordításával dolgozunk, rendkívül izgalmas, engem nagyon vonz. Már maga ez a két világ, ez a teljes kalamajka, ami egy rettegést szokott okozni a dramaturgoknak és rendezőknek, hogy mégis mi ez az egész… És iszonyúan érdekelnek benne az alakok – részben visszaköszön korábbi budaörsi munkám, Pinter Hazatérésének értékvesztett közege -, szörnyűséges emberekről szól.
– A Maskarák – korábban Átváltozások címmel is ismert – mindeközben egy reneszánsz darab, tehát nem egy mai felfedezésről, hanem egy ritkán játszott Shakespeare-kortárs színműről beszélünk, ahol a bonyolult történeten kívül a távoli kor ismeretlenségével is találkozunk. Ennek van jelentősége?
BBÁ: Igen, a reneszánsz Angliában csodálatos darabokat írtak, a színház és a drámaírás szempontjából elképesztően produktív hely és korszak volt. Tehát olyasmi, mint amilyen a magyar irodalomban az 1900-as évek eleje, első 20-30 éve. Annyira pezsgő, fontos korszak. Aztán száz évvel később nem voltak ilyen fontos korszakok, vagy azokra kevésbé emlékezünk. Nem véletlen, hogy ennek a kornak a darabjai, és nem csak Shakespeare, hanem mások is, fennmaradtak és a mai napig élnek, játsszák színházak, nem csak Angliában, hanem világszerte. Az Amalfi hercegnőtől kezdve a Kár, hogy kurván át a Spanyol tragédiáig. Most volt Marlowe-bemutató, a II. Edward, az is ez a kor. Angliában végeztem rendezést, a Drama Centre, University of the Arts hallgatója voltam. Ott rengeteget foglalkoztunk ezekkel a darabokkal, abszolút fontos része a kánonnak.
– Meg lehet fogalmazni, miben azonosak és miben különböznek Shakespeare-től?
BBÁ: Ezek Erzsébet-kori, majd jakobiánus, tehát I. Jakab-korabeli (Jacobian Tragedy) darabok, könyvtárnyi szakirodalom foglalkozik például pont az ilyen, szexuális témájú, véres, gyilkossággal és ármánykodással operáló tragédiákkal, ez egy nagyon erős jelleg bennük. Vérdrámák ezek, tehát úgy tragédiák, hogy talán még radikálisabbak a szörnyűségekben, a borzalmakban, a kísértetek még ijesztőbbek, a kivégzések még durvábbak, mint Shakespeare-nél, a figurák még erősebben torzulnak. Ezek torz emberi viszonyok és gnóm lények, közben pedig itt indul az angol színjátszásban a nagyon erős lélektani vonal, ez az elképesztő tudás az emberről, az emberi természetről. Hát ugye Shakespeare-nél ezt alapvetésként kezeljük, de a kortársaira is jellemző, itt van talán először ez a komplex drámaírás, az ókori görögök óta ebben a korban történik meg Európában, hogy ténylegesen mély és komplikált emberi viszonyok a darabon belül fejlődnek, átalakulnak egy nagy ívben. Hogy tényleges jellemfejlődések, karakterfejlődések zajlanak le. Aztán persze minden jó színpadi műnek ezek fontos pillérei, a történet és a jellemfejlődés, de ezek a kulcsjegyek itt indulnak.
– Magának a cselekménynek a budaörsi színpadon látható kora fontos?
BBÁ: Nem. Látványában egy érdekesen furcsa világ készül, a díszletet Sokorai Attila tervezővel úgy álmodtuk meg, hogy fontos hangsúly kerül a monumentális terekre – persze csak minimálban, amit a budaörsi színpadi lehetőségek megengednek… Ebben jelentős szerep jut a világításnak, a színpadi fénynek, Sokival mindketten szenvedélyes fény-fanok vagyunk. Pető Kata pedig, aki a jelmezek és a sminkek tervezője, szintén lenyűgözően furcsa, de csak utalásszerűen reneszánsz külsejű alakokat alkotott. Nem fontos tehát a kor. Annyiban érdekes csak, hogy el kell fogadnunk: a darab írásának idején bizonyos társadalmi normák és helyzetek azért jellemzőek, van társadalmi hierarchia, van egyházi hierarchia, és egyáltalán, magától értetődően van jelen a vallás az emberek mindennapi életében. Az előadás a templomban kezdődik, a templom előtt kezdenek el beszélgetni és szeretnek egymásba. Egyfajta spiritualitás áthatja ezeket a darabokat, az összest, nem lehet tehát egy tisztán ateista szemszögből elemezni a Shakespeare-darabokat sem. Muszáj elfogadnunk, hogy azok az emberek, akik ezeket a darabokat írták, játszották, és akikről szólnak, a világnak keresztény értelemben való rendjét adottságként kezelték.
– Ez egyfajta babonás, népi hagyományokból is táplálkozó hiedelemvilág?
BBÁ: Benne van ez is, igen, de a kiinduló pont az, hogy a földön elkövetett cselekedetek – legyenek azok jók vagy rosszak – nem múlnak el következmény nélkül, hanem egy túlvilágon, egy földöntúli életben igenis következményei lesznek, és az ezáltal hozott morális rend szervezi sokszor az életet. Ez Shakespeare-nél is így van. Hamlet azért nem öli meg Claudius-t, mert imádkozik és nem akarja a mennyországba küldeni a lelkét.
– Tehát, csak a halál utáni következményektől tartanak a szereplők? A darabbeli földi életükben nem is bűnhődhetnek?
BBÁ: Szándékosan elfordulnak a szereplők ezektől a morális törvényektől, tehát a vallás által felkínált morális tartástól és élettől, pusztán azért, hogy a saját vágyaik után menjenek, és kizárólag attól tartanak, hogy a lelkük majd a pokolra kerül. Persze létezik a már említett erős társadalmi hierarchia is, hogyne. Csak az egy másodlagos dolog, itt az igazságszolgáltatás, mint olyan, vagy az attól való félelem nem nagyon jelenik meg. Az ember tönkreteheti az életét egy hibás döntéssel, egy gyilkossággal vagy egy gyilkosságra való felbujtással, hiszen hogyha az kiderül, akkor bizony nagy baj van, de ők alig számolnak ezzel.
– Mi a rendezői vágy arra vonatkozóan, mi történjen a 2016-os budaörsi nézőkben a Maskarák nyomán?
BBÁ: Igen keményen dolgozunk ezen a színészekkel, a társulatunk tagjaival és a vendégekkel (főbb szerepekben: Spolarics Andrea, Ilyés Róbert, Bohoczki Sára, Ódor Kristóf, Chován Gábor, Márkus Sándor, Dióssi Gábor, Böröndi Bence, Bregyán Péter, Bán Bálint, Páder Petra, Miklós Marcell, Sági Ádám). Nagyon reménykedem abban, hogy képesek leszünk egy torokszorító véget produkálni az előadásban, ami után fájóan ambivalens érzésekkel távozik a néző. Úgy értem az ambivalens érzéseket, hogy nem egyértelmű tanulságokkal megy ki az ajtón. Ez nem úgy tragédia, mint ahogy a Rómeó és Júlia mondjuk, hogy van két hős, akiket megszerettünk és ők tragikus módon elkerülhetetlenül belefutnak a halálba, együtt meghalnak, és ez okoz elviselhetetlen szomorúságot nekünk is. Itt két rettenetes gazember történetének vagyunk a tanúi, két szörnyű ember, manipulatív, gátlástalan, gyilkos… borzalmas, förtelmes alakok. De közben gyönyörűek, és reményeim szerint értjük őket, valamennyire magunkra ismerünk a motivációikban. És azt sem lehet eldönteni igazából – ez az, ami szerintem a nézőre hárul, vagy legalábbis nagyon remélem, hogy az előadás végén sokan majd elgondolkodnak rajta -, vajon megérte-e. Hogy vajon megérte-e a két főhősnek ilyen extrémitásokig elmenni azért, hogy a vágyaikat kiéljék és a szerelmüket megtapasztalják…
