Novemberi családi bemutatónk, az Ofélia árnyszínháza arról szól, hogy bezárnak egy színházat, és a korábban ott dolgozó takarítónéni befogadja az egyik ott felejtett árnyékot, aki otthonra lel nála – később a városban ennek híre megy, és egyre több kóbor árny kopogtat be Oféliához. Az otthon témájából kiindulva beszélgettünk Martin Mártával és Rusznák Andrással családról, költözésekről, a lakás berendezéséről, gyereknevelésről, játékkedvről és generációs különbségekről. A teljes beszélgetés az interneten olvasható el, itt pedig egy részletet közlünk belőle! www.radnoti.reblog.hu
Rusznák András, Martin Márta – Fotó forrása: Radnóti Miklós Színház
András: Ha minden jól megy, akkor két hét múlva elkészül a házunk, és be tudunk költözni, és lesz végre egy saját otthonunk.
Mióta tart a beköltözés időszaka?
András: Mióta Lenke, a kislányom megszületett, tehát két és fél éve. Debrecen, Kékkút, Budapest, Záhony, Miskolc – tehát mentünk mindenhová, színészházba, nagyszülőkhöz. Lenke nem tudja, hogy melyik az otthona, és mindig kérdezi, hogy mikor megyünk haza. Mi pedig visszakérdezünk, hogy hova haza, ő pedig mindig mást mond, de mindig valahova el akar menni.
Korábbra terveztétek a beköltözést?
András: Ó, rengeteg kitűzött időpont volt már. (nevet)
Márta: Az én kisfiam is nagyon sok helyen lakott. Tehát amikor megszületett ’78 nyarán, én akkor szerződtem el Miskolcról, és ősszel már játszottam Győrben a nyitóelőadásban. Először Győrbe járt óvodába, aztán elszerződtem Pestre, akkor itt járt óvodába – ő is rengeteg színészházat kipróbált. Amúgy egyszer összeszámoltam, hogy anyámmal együtt mi ketten huszonháromszor költöztünk. Ő például az ötvenes években egyedül maradt velem, és akkor albérletről albérletre járt egy gyerekággyal és egy bőrönddel.
Hogyan definiáljátok az otthon fogalmát?
Márta: Én úgy, hogy amikor az ember hazamegy, akkor várja ott valaki. De én például a tárgyakhoz is nagyon tudok ragaszkodni, tehát lehet otthont teremteni úgy is, hogy valaki magányos – csak persze úgy nem annyira jó.
András: Amikor először nagyon kétségbeestünk, hogy Lenkének nincs otthona, mindenki azzal vigasztalt minket, hogy nyugodjunk meg, mert neki az az otthon, ahol mi vagyunk: apa meg anya.
Márta: Nekem például van ez a Görögország-mániám, hogy muszáj minden évben látnom a tengert, ezért nálam a lakásban minden fehér, kék vagy narancssárga: az ikeás komódtól kezdve minden. Én így próbálom megteremteni az otthont – ahol olyanok a színek és az illatok, amelyek közel állnak hozzám.
András: Középiskolás koromban én is alakítgattam a szobámat, például felborítottam a szekrényeket, hogy legyenek inkább fordítva, meg focihálót húztam az ágyamra – az egyetlen gond az volt, hogy éjszaka belegabalyodtam. Olyan is volt, hogy kivagdostam mindenféle arcokat, és felragasztgattam a falra – például volt egy olyan időszakom, amikor tele volt a falam szemekkel, de telis tele – és mindenki, aki bejött, rosszul lett, hogy ezt egyszerűen nem lehet kibírni.
[A beszélgetés során kérdezett: Kelemen Kristóf]
Kapcsolódó cikk: Ofélia árnyszínháza – Bemutató a Radnóti Színházban