Szerző: Monostori Andrea
Benyák Zoltán új regénye, A nagy illúzió a szerzőre annyira jellemző lendületes, látványos prózában egy kalandos és vagány túlvilági utazásra hívja az olvasót. A filmszerű jeleneteken átszáguldva az élet nagy kérdéseire keressük a lehetséges válaszokat. A nagy illúzió a szerző első könyve, mely az Athenaeum Kiadónál jelenik meg.
„Vannak történetek, melyek felbukkannak az ember fejében, majd eltűnnek egyszer és mindenkorra. Akadnak olyanok is, melyek újra és újra visszatérnek.” – írja a szerző Ars Fatalis című regényének előszavában, melyben egy világot járt csavargó kontinenseken át követi a sötét madár képében megjelenő végzet igéző lányát, aki súlyos igazságokra döbbenti rá az élet valódi természetével kapcsolatban. A végzet, az elmúlás, a halál utániság, az úton levés Benyák Zoltán motívumszerűen felbukkanó, fantasyre jellemző színezetet kapó témái. A Veszett lelkek városa című regényében egy különös, élet és halál közt lebegő helyre csöppenünk, Az idő bolondjai-ban a szerző az idő jelentőségét és a vele együtt járó múlandóság kérdését vizsgálgatja szereplőin keresztül, míg a Csavargók dala már a realitás talaján maradva az otthontalanok sorsnak kiszolgáltatott életét mutatja be.
A nagy illúzióban Tom Pastort, a negyvenéves festőt követjük, aki egy szokatlan nap szokatlan kezdetén sivatagi sötétségben ébred. Ötlete sincs, hogy hogyan került oda, és azt is csak később tudja meg a piros Chevrolet-ben érkező lánytól, hogy meghalt, és ez itt a túlvilág. „Végül kiderült, hogy Isten sem mer paradicsomot vagy poklot teremteni. A lélek felett nem lehet ilyen könnyen pálcát törni. Így csinált nekünk egy nagy túlvilági szemetest.” (65. o.) Nina, a csinos fiatal lány kalauzolja főhősünket ezen a csodákkal fűszerezett helyen, és az oldalukon eredhetünk a nyomába Tom elfelejtett emlékeinek és lányának, Lilynek, aki szintén itt bolyong valahol. De ha azt hinnénk, hogy az élet, vagyis a halál valami gondtalan, kényelmes, a végtelenbe nyúló esemény, tévednünk kell – az igazi halál még csak most kezdi szedni áldozatait. A csontos kezű, tollas kabátot viselő Keselyűember azokért jön el, akiket a másik világban visszavonhatatlanul elfelednek. „Meddig tart az örökkévalóság? […] Az attól függ, mit hagytál odaát.” (46. o.) Az utazás így válik szinte egy zaklatott üldözéssé történelmi alakok és varázslatos kulisszák között.
A vázlattömörségű történet sorai úgy pörögnek szemünk előtt, mint egy gyors, rövid jelenetekkel dolgozó film snittjei. Az író mindig csak egy-egy dinamikus részlet felvillantásával idézi elő az álomszerű képek nyomasztó, izgatott hangulatát. „Fényszórók szúrtak a sötétbe, olykor a magasba vágódtak, máskor alábuktak, ahogy a zajhoz tatozó kocsi megmászta a kavicsos, homokos dűnetengert.” (10. o.) Benyák elméjében fáradhatatlanul keltetődnek az újabb ás újabb fantázia-variációk, melyek epizódszerűen tűnnek elő, mint egy számítógépes szerepjátékban, ahol súlyos léptekkel gyalogolunk harcolva az ellenséggel, míg egy következő helyszínre érve a cselekmény egy intróval bevezetve tovább nem gördül a végkifejlet felé.
A szerző már a mottójául választott Poe-idézetben az olvasó mellé ülteti a halál alakját, mely ebben a történetben is központi szerepet kap, a kliséket és az írói világrendszert követő öltözékben, de saját értelmezéssel felruházva. A képzelt túlvilágba kerülve magunk is végig gondolhatjuk, ami Benyák fejében cikázik – és valljuk be, valószínűleg a mi olvasói elménkben is, csak talán nem ilyen közvetlenül, nem ilyen nyomasztóan. A mai kor társadalmában (szerény magyar életünkben legalábbis biztosan) háttérbe szorulnak azok az egzisztenciális kérdések, melyek Poe, Whitman korában még a bőrön érezhető valóságot jelentették: mi végre is élünk, és tartozunk-e bármilyen felelősséggel ennek a kapott életnek a (fel)használásáért. Hiszen az élet hamarabb múlik el, mint ameddig a végtelen távlatokból nézve egy porszem elpöckölése tart, és az elenyészés küszöbén még egy haláltáncszerű forgatagban végignézhetjük, hogy mi az, amit elpazaroltunk.
Benyák kedvelt módszere az elvont fogalmak megszemélyesítése, ahogy ezt az Ars Fatalisban is láthatjuk, ahol az alakká formált életirányító elvek jelennek meg, köztük a western kalapos, sötét kabátos halál, aki A nagy illúzióban már a túlvilágon, mint egy köztes állomáson végzi a feladatát. A korábbi, a véletlent tagadó, a világba rendszert képzelő látásmód most mégis mintha megremegne – nagyobb tért nyer a bizonytalanság és az esetlegesség. Az élet teremtőjével, Istennel szemben az életet elvevő végzet, a halál itt is összefonódik az apa képével, ám a kérdés tovább gyűrűzik: ha ez van az élet után, és itt még mindig van valami, vajon mi történik ezután? Valamiért történik ez, irányítja-e valami az életünket, vagy puszta illúzió ez, és egy unatkozó gépezet részei vagyunk csupán? Döntünk-e, vagy csak úgy érezzük, hogy hoztunk egy döntést? „Felépítik az álomviláguk díszleteit. Szeretik bennük tölteni az időt. Az életben mindez megmosolyogtató, legfeljebb egy lenéző vigyort vált ki a többi emberből. Az elmúlás után minden jobb lesz. Őszintébb. A holtak unatkoznak, és végre azt teszik, amit igazán akarnak. Megélik a meséiket.” (160. o.)
Nagyon érzékletesen fogalmazza meg a szerző, hogy mi történik, ha ilyesmiken jártatjuk az agyunkat: „Olyan, mintha hangyák masíroznának a homlokomon, és kínos komótossággal hordanák szét az agyam.” (14. o.) Benyák Zoltán álomszerű túlvilágában kapunk még egy kis időt, amíg élhetünk, és eltöprenghetünk azon, hogy mi is a mi legnagyobb illúziónk.
Benyák Zoltán: A nagy illúzió
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2016
Oldalszám: 368
ISBN: 978-963-293-523-2