„Tudatosan nem szánok időt olyan dolgokra, amik nem visznek sehova” – Beszélgetés Herbert Aniko vizuális művésszel

Tóth Judit Nikoletta interjúja

Herbert Aniko az Eszterházy Károly Egyetemen végzett, Budapesten élő és alkotó magyar vizuális művész. Akvarelljeivel, installációival több önálló kiállításon is találkozhatott már a közönség. Herbert Aniko néhány napon belül a “Nemzet Fiatal Tehetségeiért Ösztöndíjat” veheti át, amelyből egyik vágyát, saját alkotásainak katalógusát egy csapatmunka eredményeként szeretné megvalósítani. Az eddig megtett alkotói útjáról, a gondolatiságával szorosan összefüggő terveiről és a kortárs művészet helyzetéről beszélgettünk.

Herbert Aniko - Fotó: Edőcs Kati

Herbert Aniko – Fotó: Edőcs Kati

Közel két éve találkoztunk először egy interjú kapcsán. Akkor még nem láttam személyesen az alkotásaidat, a személyiségednek az a része viszont nagyon erős hatással volt rám, ami az interjú alatt megmutatkozott számomra. Az, hogy kiállsz magad mellett, a véleményed mellett és érzelmi felelősség vállalást is vársz a közvetlen környezetedtől is és önmagadtól is. Akkor meséltél arról hogyan jutottál el egri tanulmányaidtól, kitérőkön át a fővárosi bázisig. Változott ebben valami az elmúlt években?

– Azóta sok víz lefolyt a Dunán – az biztos, de a változás állandó és biztos pont is. Nagyon tömören megfogalmazva: egyre kevesebb vagyok, hogy egyszer majd egész lehessek. Van egy műtermem, ahol dolgozhatok. Vannak folyamatos felkéréseim, nincsen okom panaszra. De nem lett könnyebb a fiatal kortárs művész helyzete most sem. Az viszont megnyugtató számomra, hogy a munkába fektetett időm, ha lassan is, megtérül.

Hogyan folytatódott HANIKO, az általad megteremtett szuperhős éned története?

– HANIKO jól van, köszöni szépen. Bár most kicsit háttérbe van szorulva, vannak terveim vele. Most időm nincs annyi, mint amennyit szeretnék rá szánni. Sok mindent át kell gondolnom, mielőtt publikussá válik vele kapcsolatban valami új.

Volt a pályádon az elmúlt időszakban olyan pont, ami elbizonytalanított? Hiszen a tehetség önmagában nem elég ahhoz, hogy alkotóként folyamatos jelenlétet tudhass magad mögött. Mi az, ami szerinted még muszáj, hogy meglegyen benned, hogy ez a folyamat megvalósuljon az alkotásban?

Szerintem egy tehetséges ember nem árt, ha önazonos azzal, amit közvetít. Rengeteg munka, sok alázat, kis szerencse. Én nyilván nem a sikereimből tanultam a legtöbbet. A siker nem szint és nem is cél. Nincs recept, mivel két egyforma ember, alkotó sincsen. Mi, magyar művészek a sikert amúgy sem kezeljük jól.  Mondjuk, létrehoz valaki  egy műtárgyat vagy egy terméket, azonnal meg szeretné mutatni a  világnak. Egy alkotást megosztani másokkal esendő cselekedet, de nélkülözhetetlen része egy művész életének. Viszont a neveltetésünk vagy a világlátásunk miatt tudatosan, vagy sem, de függővé tették az önértékelésünket attól, hogyan fogadják majd a művet, amit létrehoztunk. Leegyszerűsítve: ha imádják, akkor értékesek vagyunk mi is. De, ha elutasítják, akkor értéktelennek gondolhatjuk magunkat.

Amint ráébredünk, hogy az önértékelésük ahhoz kötődik, amit alkottunk, valószínűtlen, hogy megosztjuk a világgal. Ha mégsem, akkor visszaveszünk az újszerűségből vagy a kreativitásból, hogy annyival is kevésbé legyen kockázatos közreadni. Túl magas a tét, hogy a legmerészebb alkotásunkat tegyük a világ szeme elé.

Herbert Aniko: Boldogsághelyek sorozat - Fotó: 1fotó.hu

Herbert Aniko: Boldogsághelyek sorozat

Ha mégis a legkreatívabb formájában osztjuk meg a világgal a művet, akkor a fogadtatás marad el a várakozásoktól. És akkor összetörünk. A mű szar, így mi is azok vagyunk. Annak az esélye, hogy újrakezdjük a dolgot csekély. A szégyen azt üzeni, jobb lett volna el sem kezdeni.
Átadjuk az önértékelésünket mások ítéletének. Ez pedig csak ördögi kör.

Az értékesség érzete arra bátorít, hogy osszuk meg másokkal alkotásainkat és legyünk kitartóak.
Vannak, akik szerint a munkáim játékterek. Senkit sem érdekelnek azok a felvetéseim, amik mögöttük vannak. A kritikusok simán megehetnének reggelire. Az igazi művész ilyen korra már befut, sikeres. Nem kínlódik ennyit, mint én. Nyilván a tehetségtelenség miatt tart minden éppen itt. Valamit rosszul csinálok, és csak bennem lehet a hiba.

Mindennek tudatában, ha mégis ki merünk állni, akkor lehetséges, hogy hibázni is fogunk. Újra és újra elvétjük a célt. Kudarcok és tévedések is lesznek, ér majd bőven kritika is. Ha túl akarom élni a kínos csalódásokat, a megbántódást, a szívfájdalmat – ami egy érzékeny lelkű művészt gyakran elérhet –, akkor vereségeinket nem élhetjük meg úgy, hogy azt gondoljuk, méltatlanok vagyunk a szeretetre, összetartozásra és az örömre.

A „bukás” szégyenét úgy győzhetjük le, ha kimondjuk: Ez fáj. Így van, hogy engem nem az elismerés és a megerősítés vágya hajt. Az én értékem a bátorságra törekvés.

Az, hogy merre, milyen irányba tartok, számomra elég világos. Továbbra is a szociológiai kutatásokban megjelent társadalmi problémák érdekelnek, mégpedig egyre inkább konceptuális vonalon. A jelenlegi munkám például a csernobili atomkatasztrófára fókuszál. Abból merítve dolgozok már több hónapja.

Amikor kiállítótérben találkoztam az alkotásaiddal jó értelemben megdöbbentett azok hatása. Az az élmény, hogy nem csak Te magad vagy erős és jó értelemben provokatív személyiség, hanem maguk az általad elkészített műalkotások is. A közel két évvel ezelőtti Szándékos vakság, szerelem című tárlatodra képzeld két nagyon jó barátom egymástól függetlenül hívott: menjünk el. Azért fontos ezt megemlítenem, hogy tudd, azon tárlatok egyike volt, amelyekre én sem alapvetően hivatalosan mentem. Nagyon vártam azt, hogy a szív igaz természetéről készült képzőművészeti alkotásaid hogyan testesülnek meg azok után, hogy rájöttem, a barátság és a szerelem témájában a Te véleményed megerősítette az általam „definiált” fogalmakat ezekre a nagyon fontos területekre.

Herbert Aniko: Szándékos vakság, szerelem - Tündérutak alatt - Fotó: 1fotó

Herbert Aniko: Szándékos vakság, szerelem – Tündérutak alatt

Herbert Aniko: Szándékos vakság, szerelem - Fotó: 1fotó.hu

Herbert Aniko: Szándékos vakság, szerelem

Herbert Aniko: Szándékos vakság, szerelem - Fotó: 1fotó.hu

Herbert Aniko: Szándékos vakság, szerelem

Herbert Aniko: Szándékos vakság - Fotó: 1fotó.hu

Herbert Aniko: Szándékos vakság, Hirosima virágai – Fotó: 1fotó.hu

Herbert Aniko: Szándékos vakság - Fotó: 1fotó.hu

Herbert Aniko: Szándékos vakság – Fotó: 1fotó.hu

Herbert Aniko: Szándékos vakság - Fotó: 1fotó.hu

Herbert Aniko: Szándékos vakság – Fotó: 1fotó.hu

– Igen, emlékszem, azt mondtad akkor nekem, hogy maradjak olyan, amilyen vagyok, vagyis akkor voltam, és ne változzam meg.

Akkor ott a megnyitón nagyon erősen igazodtak Szabó Imola Julianna, Szombathy Bálint versei és Váczi Eszter éneke az alkotásaidhoz. Azóta is merítesz belőlük vagy esetleg más alkotókból, művészeti területekről?

– Az, hogy az általad említett emberekre rátaláltam nagy áldás a sorstól. Legtöbben azóta is fontos szerepet játszanak a munkásságomban. Elég hűséges típus vagyok. Váczi Eszter és Gátos Iván az idei Pandós installációmhoz írtak egy dalt. Ez a momentum szintén nagyon megtisztelő számomra. Hiszen anno ismeretlenül szólítottam meg Esztert, és kértem tőle, hogy énekeljen a megnyitómon.

Pando installáció - Fotó: 1foto.hu

Herbert Aniko: Pando installáció – Fotó: 1foto.hu

A közös munka nem egyszerű. Óvatosan és egyben optimistán keresem azokat, akikkel egy alkotói folyamat létrejöhet. Idén Thomas Mann, József és testvérei című könyve, Szabó T. Anna, Oravecz Imre Távozó fája voltak hatással rám. Utóbbival került valami különös párhuzamba Sirkka Turkka finn írónő egyik kötete. Illetve most Szvetlana Alekszijevics könyvét olvasom. A jelenleg utolsó meghatározó impulzus pedig a 45 év című mozifilmalkotás volt.

Mi az, melyek azok a problémák, amiért nagyon nehéz ma Magyarországon kortárs alkotóként jelen lenni? Ezt, mint alkotó hogyan látod, érzékeled?

– Arról pontos meglátásom nincs, hogy a világ többi művészéhez képest hogyan állunk. Szerintem a művészek globálisan nincsenek jó helyzetben. Magyarországon tisztán a művészetből nem lehet megélni. Nagyon egyszerűen a kortárs művészet nincs igazán jelen Magyarországon. Piaci értékkel nálunk még mindig a századforduló, a XX. századi olaj- vagy táblaképek bírnak. A kortárs művészet nehezebb ügy. Egy fiatal képviselése galériás szinten is sokba kerül és a kortárs galériák nagy részének nincs erre pénze. Egy fiatalnak egyedül kell elindulnia, és az első 5 évben kiderül, hogy egyáltalán a pályán marad-e. A piaci szabályokkal a többség nincs tisztában, azt nem tanítják az egyetemeinken. De, mint már mondtam, nincs általános szabály. Minden egyén és szerencsefüggő. Én egyre inkább konceptuális vonalon mozgok, aminek a megértése megint egy külön szint és terület, annak eladásáról nem is beszélve. Hasonlóan más külföldi művészeti egyetemekkel itt is a végzettek 4%-a marad a „piacon”. De tudok olyan megerősítő példát, hogy őket egy stabilabb gazdasággal rendelkező állam képes „eltartani”. Emellett ezek a képzőművészek kapnak annyi megrendelést, munkát, amiből meg tudnak élni.

Néhány napon belül átveszed a “Nemzet Fiatal Tehetségeiért Ösztöndíjat”. Volt valamilyen alapvető oka, célja hogy megpályázd ezt? Milyen feltételeknek kell megfelelni egy ilyen pályázat elnyeréséhez?

– Őszintén szólva nagyon mókásnak találtam a kiírást. Be kellett bizonyítanom, hogy tehetséges vagyok. Szóval egy hétig vizsgáltam a saját tehetségemet, bizonyítottam mindenféle csatolt okiratokkal, megjelent írásokkal, hogy alkotó vagyok, alkotásokkal. Persze közben rájöttem, hogy irtó (lásd ott kiemelkedően) tehetséges vagyok. Egy Nobel-díj azért a biztonság kedvéért a CV-ben elfért volna. Leírtam a kutatási területeimet és azt is, hogy nagyon szeretnék egy kétnyelvű színvonalas kiadványt eddigi munkásságomról, mert még nincsen ilyesmi a birtokomban. Igyekeztem objektív lenni, mert nem egyszerű úgy írni valamiről, hogy én nagyon ismerem a témát, az olvasó fél meg kicsit sem. Egyedül írtam meg a pályázatot, nem olvasta el senki rajtam kívül, amikor beadtam. A kiírás után egy héttel meg is született a terv. Beleadtam, amit tudtam és már csak a csodát kellett várnom. Nem nagyon hittem benne, hogy megkapom, de az értesítést már vártam. Aztán érkezett egy értesítés, hogy nyertes lettem. Akkor pár napig azt vártam, hogy arról értesítenek, hogy valami hiba történt. A díjat egy állami szervezettől kaptam. És mivel nincs hátszelem, egyre kevésbé értem, ezek a döntések mi alapján történnek. Az én esetemben a személyesség nem játszhatott szerepet, úgy érzem. Szerintem az állam nem tudja megmondani, ki a jó zeneművész, képzőművész, újságíró. Nem is nagyon kísérletezik vele. Mégiscsak szívből örülök, hálás vagyok. Köszönöm ezt a díjat, nekem mindenképpen nagy jelentőségű, mert végre lesz egy önálló, összegző jellegű színvonalas kiadványom.

Mivel egy kiadványról van szó, ez több ember munkájaként fog megszületni függetlenül attól, hogy kizárólag a saját műveim lesznek bemutatva. Fontos, hogy olyan szakembereket hívjak segítségül, akik ismerik a személyes ízlésemet és a szakmai utamat egyaránt. A csapat már működik, a tervezés is elkezdődött és a tudatosságomnak köszönhetően az anyag 60%-át már összeállítottuk.

Herbert Aniko: Komorebi - Fotó: Bokor Krisztián

Herbert Aniko: Komorebi – Fotó: Bokor Krisztián

Herbert Aniko: Komorebi - fotó: Bokor Krisztián

Herbert Aniko: Komorebi, részlet – fotó: Bokor Krisztián

Folyamatosan alkotsz, tervezel, szervezel, pályázol … Mennyire kell tudatosnak lenned, hogy mindenre és mindenkire maradjon időd, energiád? Hogy lehet ennyi minden között az egyensúlyt megtalálnod? Van ennek valamilyen forrása benned?

– Ember tervez, Isten végez. Mostanában tudatosan nem szánok időt olyan dolgokra, amik nem visznek sehova. Egyre kevesebbet járok kiállítás megnyitókra. Nekem ez személyeskedőbb hangulat nem tesz jót. Persze, ha kedvesen invitálnak egy ilyen eseményre, elfogadom a meghívást. Ha pedig egy anyag érdekel, már máskor megyek. Nagyon megválogatom, mit nézek meg. Elsősorban a saját munkáim érdekelnek, mivel saját fókuszponttal és perspektívával rendelkezek. Eközben nagyon tudok örülni mások sikereinek, még ha jó pofizásból nem is lájkolok semmit. Kerülöm az értelmetlen „szakmai” párbeszédeket.

Próbálok nyitottan tekinteni a világra és a felismeréseket meglátni, egyfajta kegyelemben élni. Számomra az alkotás is ennek a felismerése, ami sokszor eléggé kiszámíthatatlan is. Mert ebben a kiszámíthatatlanságban van benne az isteni, a kegyelem csodájának pillanatnyi megnyilvánulása. Kevés dolog kiszámíthatatlanabb az ihletnél, csakhogy ez a legkiszámíthatóbb is egyben. Az ihlet pedig a kegyelem csodájának egy pillanata, vagy folyamata. Ezért gondolom azt, akik a kegyelem tapasztalatában élnek, sokkal nyugodtabbak. Képesek ráeszmélni dolgokra, ezért ilyenek. Míg a kegyelmi pillanatok kiszámíthatatlanságában élnek, az alázatuk teljesebb, mert emberfeletti békére lelhetnek. A kegyelem legalább annyira jelen van, éppúgy ahogyan a jelen pillanatát szeretnénk megélni, rögzíteni. Sokszor egy egész emberi életen át kell várakozni egyetlen gesztusért vagy mozdulatért, amely aztán tiszta felismerést hozhat. A tökéletességre törekvésem az alázatra való törekvésem egyben. Alázat nélkül nincsen alkotás.

Kiállítótérben mikor láthat legközelebb a nagyközönség?

– Egyéni kiállításom egy évben egyszer van. Egyrészt ezek nagyon megterhelőek, másrészt nekem minimum ennyi idő kell, hogy újat tudjak mutatni. Idén ilyen már nem lesz. Viszont a Bartók Fából faragott királyfi című művére készült installációm ősszel megtekinthető lesz. A helyszínt még pontosan nem tudom, több kiállító tér is érdeklődik az anyag iránt. Bartókkal kapcsolatosan nemrég olvastam egy interjút Kocsis Zoltán zeneszerző, karmesterrel és maximálisan egyet értek ezzel a gondolatával: “Bartók zsenialitása abból fakad, hogy meg tudta magában őrizni a gyereket, hogy nem fertőződött meg a lelke, tudata mindenféle materiális, védelmet nyújtó elgondolásokkal. Az utolsó pillanatig rá tudott csodálkozni a világra. Mert hinni tudott abban, hogy a második vonósnégyese fontosabb, mint az, hogy a kormányzó éppen milyen lovon vonul be a fővárosba.”

– Azt hiszem, én az ilyen embereket tartom mesternek és keresem ezeket a tekinteteket. Ezek a tekintetek egy mesteré.

Egyébként a napokban kaptam egy váratlan, igazán megtisztelő szakmai felkérést. Erről most még nem szeretnék többet elárulni, csak remélem, fel tudok nőni a feladathoz.

További információk:
http://anikoherbert.com/
https://www.facebook.com/ANIKOherbertcom
https://www.instagram.com/anikoherbert/