Szerző: Sári Edina
A fenti akár egy Rejtő-regény címe is lehetne, mert mint egy szőke ciklon, viharzik át a budai útkereszteződésen, a férfiak feje forog utána, mint egy napraforgótábla. Feszes farmer, magas sarkú szandál, a többi vörös és fekete, az öltözéke színei is az ellenállhatatlan nőiséget sugározzák Karda Beáról, a kedvelt sztárénekesnőről.
Karda Bea (fotó forrása: Karda Bea)
Még az ismert emberek gyűjtőhelyéül szolgáló Kis Déryné pincére is megkülönböztetett figyelemmel fogadja őt, ottlétünk alatt többször ellenőrzi, minden rendben van-e a művésznő asztalánál.
— Az obligát „hogy vagy?” kérdés szinte teljesen felesleges, de mivel egy jubileumi interjúról van szó, mégis felteszem.
— Remekül – válaszolja -, mert a hitvallásom, miszerint „Fogadd el önmagadat, és akkor békében élhetsz a világgal!” abszolút jellemez engem. De nem mindig volt ez így! Személyes tragédiák az útjelzői életemnek. Az egyik ilyen a rajongásig szeretett, zongorista édesapám halála volt, ami után még a saját gyászreakciómat sem tudtam megélni, mert máris ott volt a feladat, hogy átsegítsem a mi női hármasunkat – édesanyámat, a lányomat és magamat – a nagy bánaton, és a gyászban bizony én viseltem a nadrágot. A szüleim rendkívül harmonikus kapcsolatban éltek hosszú évtizedekig, egy hangos szó, nem sok, annyi sem esett otthonunkban, mindent elintéztek tökéletes egyetértésben. Szeretettel neveltek engem, az egyetlen kislányukat, megadva nekem mindent, amire lehetőségük volt. Egy ilyen házasság példáját látva természetesen én is hasonlóról álmodoztam magamnak a lányszobám mélyén. Huszonévesen hozzá is mentem a nagy szerelmemhez, a szintén zenészhez, de amikor a rózsaszínű köd felszállt, rájöttem, hogy egyedül maradtam a szeretetéhségemmel. Hosszú évekig küzdöttem a kapcsolatunkért, de egyszer ráébredtem, hogy ebben a társas magányban egyedül csak én akarom a közös életet, a másik fél pedig hűtlenné vált és elárult engem. Nagy megfelelési kényszerben éltem, és mindig arra törekedtem, hogy minden szerepemnek maximálisan megfeleljek: tökéletes anya, szuper szexis feleség és jó háziasszony legyek, ezen kívül pedig tehetséges énekesnői létre is vágytam. Akkori férjem, Som Lajos írt is egy dalt erről, aminek a címe az én akkori életemre rímelt: Ha volna két életem! Visszatekintve és a tükörben, szemben önmagammal viszont úgy gondolom, nincs okom szégyenkezni, minden területen megálltam a helyemet, de végül is elváltunk. Bár a szakma és a közönség szeretete szárnyakat és hitet adott nekem, én ott álltam ismét egyedül. Ebben a nehéz helyzetben ismét rám hárult a feladat, hogy vigasztaljam a családtagjaimat, akik persze nem akartak boldogtalannak látni, tehát csak befelé sirattam el a házasságomat, kifelé nem mutattam a bánatomat, hanem én voltam vidám, optimista Bea, aki esténként kipenderül a színpadra.
— Tehát te inkább elfojtod a bánatodat?
— Igen, mert egyrészt nem szeretem, ha sajnálnak, másrészt mindig van valaki, aki a vele történtek miatt nálam is szomorúbb, tehát kötelességemnek érzem, hogy inkább rajta segítsek.
— De ezáltal te sérülsz.
— Ezzel sosem foglalkoztam. Aminek meg is lett a következménye, mégpedig egy tíz évvel ezelőtti mellrák formájában, aminek genetikailag is nagy volt az esélye, hiszen családilag benne volt a pakliban, plusz az én elfojtó személyiségem is sokat nyomott a latban hozzá.
A tragikus családi előzmények egyike, hogy a nagymamámat egy év alatt elvitte a mellrák, és édesanyámnál is ezt diagnosztizálták, de hál’istennek nála a melleltávolítás segített.
Nálam az egyik szűrésen találtak egy jóindulatú fibroadenomát (emlőcsomót), amellyel közel tíz évig szinte nem is foglalkoztam. Ötvenhat éves koromban az egyik rutinvizsgálaton azonban kiderült, hogy amellett kialakult két rosszindulatú daganat. Amikor meghallottam a diagnózist, majdnem összeroppantam, de az első ijedelem után – hogy úristen meg fogok halni! – akkor is az volt az első, hogy a szeretteimet vigasztaltam, velük is próbáltam elhitetni, nemcsak magammal, hogy nem is olyan nagy dolog az egész, „csak” megoperálnak.
Karda Bea (fotó forrása: Karda Bea)
— Nem volt nehéz ez a folyamatos keménység-látszat fenntartása?
— Á, dehogynem! Pedig közben magamban görcsösen imádkoztam, istenem, add, hogy a műtét sikerüljön, és csak kemót ne kapjak! – persze azt is zokszó nélkül végigcsináltam volna, mint egy katonatiszt –, de amikor az operáció után az orvos konzílium – élén az engem operáló Farkas Emil főorvos úrral – azt mondta, hogy a műtét utáni kiegészítő terápia „csak” huszonöt sugárkezelés és gyógyszerszedés, hát, elénekeltem egy halleluját! A sugárkezelés számomra egy könnyed, laza terápia volt, mert még fáradtságot sem éreztem tőle – bár ez egyénfüggő, hiszen van például olyan ember, aki nehezen viseli -, és öt évig szedtem nap mint nap a gyógyszereket is, de nem, nem mentem el plasztikai sebészhez mellkorrekcióra. Egyrészt nem akarom, hogy hozzányúljanak a mellemhez és megbolygassák ott a gyógyult szöveteket, másrészt ez is hozzám tartozik, én így vagyok egész. Ez a sebesülés olyan, mint egy harci érdemérem, én megküzdöttem azért, hogy éljek! A párom, akivel fél éve házasodtam össze, elfogad engem így, ahogy vagyok és egy nőnek ez a legtöbb, ami egy holtomiglan-holtodiglan kapcsolatnál az első és legfontosabb szempont és érték.
— Sok rákellenes szervezet klubnapján szerepelsz, minden rendelkezésedre álló felületen és fórumon támogatod a rákbeteg érintetteket. Honnan ered ez a lelki támasznyújtás szinte Teréz anyai hevülete?
— Mindig én voltam a segítő a kapcsolataimban – és itt nemcsak a társ, hanem a baráti és ismerősi kapcsolataimra is gondolok -, úgy látszik, nekem ez adatott és rendeltetett. Mondhatnám, hogy kialakult magától az életemben a misszióm. Nem volt párom akkor sem, amikor a szüleimet elvesztettem, akkor sem volt mellettem senki, amikor megtudtam, hogy rákos lettem, a volt páromat – akivel akkor már egy éve szétmentünk -, kértem meg, hogy vigyen be a kórházba, mégse állítsak oda egy szál magam. A betegségemről sem beszéltem hét évig senkinek. Csak az anyukám, a lányom, és az unokanővérem tudta. Babonából is, mert jó-jó, hogy sikerült a műtét, de mi van akkor, ha egy kontrollvizsgálaton azt mondják, kiújult a betegség? Ezen kívül én a figyelem középpontjában is állok, és hívtak már fel úgy bulvárlaptól, hogy láttak a Kékgolyóban, hány hónapom van hátra, bár csak rutinvizsgálaton voltam, tehát inkább nem szóltam senkinek egy szót sem, játszottam a gondtalan énekesnő szerepét az élet színpadán.
Pedig hidd el, egyszer már úgy szeretnék a gyenge, gyámolításra szoruló Bea képében tetszelegni! Nyilván nem menne sokáig, mert a személyiségem erősebbik fele elnyomná, de egyszer úgy kipróbálnám! Nekem is szükségem van a figyelemre és a gyengédségre, reménykedem, hátha most a második házasságomban ez is összejön. Mindkét részről van törekvés az összecsiszolódásra, optimista vagyok, bár én örökké a félig tele pohár elvét vallom.
— Mit üzensz a jelenleg is a daganatos betegséggel küzdőknek? Van valami jó tanácsod, esetleg tapasztalat, amelyet megosztanál?
— Azt üzenem nekik, hogy először is járjanak rendszeresen orvosi szűrővizsgálatokra, mert az a megelőzés leghatásosabb módja, nálam is így kapták el időben a betegséget.
És hogy nyissák ki a szájukat, ha problémájuk van valakivel, ne dédelgessék a bajaikat, ne rejtsék véka alá a véleményüket, hanem mondják el azon melegében annak, akire tartozik, akivel közösen javítani tudnak azon. Ne tűrjenek, ne nyeljenek, csak egészséges kompromisszumokat kössenek! Adok-kapok kapcsolatban éljenek, ne őket zsigereljék ki mindig, vegyék el, ami nekik jár, de törekedjenek a harmonikus együttlétre, az intim pillanatok, és a mindennapi MA megélésére! Én például szeptemberben egy hétre elutazom, a férjemmel indulok a nászutamra, és képzeld, talán még delfinekkel is fogok úszni, ami már régóta nagy álmaim egyike volt. A bakancslistámon lévő vágyaimból talán ezt is kipipálhatom, de az igazi álmom, hogy egészségben, boldogságban és békében élhessek a további életemben, hogy másokat is motiválhassak és inspirálhassak mindezzel – tűnődik el egy pillanatra. Na, ne haragudj, de szaladnom kell tovább — áll fel az asztaltól sebesen. Szerinted segítettem valakinek azzal, hogy ezeket elmondtam? – torpan meg az autója felé történő száguldás közben kicsit kételkedőn az énekesnő.
Igen, Karda Bea, köszönjük, ismét sok emberen segítettél! – (a szerk.)
Sári Edina