Szerző: Ottroba Anna
Fotó: ArtNews.hu
A Széll Kálmán tér története tele van megállókkal. Míg azonban a metrók, villamosok és buszok menetrendjét ismerjük, addig arról, hogy a történelem térformáló ereje mikor és milyen módon alakítja át a múlt struktúráit, arról nincs letölthető alkalmazásunk. Az emberek és a tárgyak mesélnek. A Kiscelli Múzeum #moszkvater tárlata segít abban, hogy GPS nélkül is el tudjunk igazodni a megállók között.
„Idő van”
Az időutazás nem is lehetne teljes akkor, ha társak nélkül tennénk meg az utat. Egy idős házaspárral egy időben váltunk jegyet, ők mesélnek egymásnak, én pedig szerencsés harmadikként hallgatom a történeteket a villamosok útvonaláról és arról, ki hogyan és kivel beszélte meg az első randit ott a Moszkván, az óra alatt.
A kiállítás egy történelmi sétával kezdődik, ahol betekintést nyerhetünk a tér izgalmas alakulástörténetébe. Nagy, lapozható plakátok elevenítik fel a múltat, de illusztrációk helyett tárgyak bizonyítják, hogy a tér egykor sportpálya volt, és a korcsolyázók kedvenc terepe.
Az Élettér elnevezésű terembe lépve ember nagyságú kartonfigurák fogadnak. Köztük sétálva elfog az érzés; ahogyan a papírmasék között sétálok, történetek között megyek el. Így haladok keresztül a Széll Kálmán téren is nap nap után munkába, találkozóra igyekezve. A történelemben sétálok, de itt a múzeumi installáció a tér esszenciáját adja vissza, ami nem biztos, hogy egy találkozóra sietve szembe ötlik. Mindegyik bábon egy-egy történetet olvashatunk, így mesél a busz sofőrje, a kalauz, a postás, hírt ad a Népszava 1962-es cikke, és mesélnek az egykor a környéken lakók is.
Végállomás következik (?)
Belépek. Éppen 1972-t írunk, és megáll az idő. A tér közepén kiállított óra szerint mindjárt negyed hét. A napszakban nem vagyok biztos, de legyen mondjuk alkonyat, az átmeneti időszak úgyis olyan jól illeszkedik ahhoz, amit a Moszkva tér is üzen: egy változó, alakuló folyam.
A kiállítótér közepén felállított óra áll, körülötte régi órák, mindegyiken egy cetli, amin történetek köszönnek vissza. Vannak kézzel írott memoárok, de látni az írógéppel hagyott emlékeket is. Mindegyik óra megfagyott a múlt egy pillanatában, ahogyan az emlékek is egy időponthoz ragaszkodnak makacsul. A kiállítást szemlélve úgy érzem, újra kattognak a másodpercek. Az óra mutatója, ahogyan az idő, nem áll meg csak átalakul, valahogyan úgy, ahogyan a #moszkvater is.
A mi feladatunk az, hogy adaptálódjunk a változásokhoz, és hagyjuk, hogy a tér legyen ma is az, ami régen volt: randik színhelye, egy utazás kezdete, és egy olyan tér, amit bárhogy neveznek, éppolyan fontos, egy ikon Buda szívében.
Egészen október 2-ig nyitva a kapu annak, aki szívesen csatlakozna egy időutazáshoz. Ugye veled is találkozunk az óra alatt a Kiscellin?
