Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Fotó: Kaunitz Miklós
A szombat esti Sziget programban – a Muse előtt – hazánkban először lépett a közönség elé az izlandi poszt-rock trió, a Sigur Rós. Ha a hét nagylemezes, még 1994-ben alakult zenekar neve nem is, de az alkotásaik közül az ismert filmek betétdalaiként világhírűvé vált dallamaik bizonyosan sokak számára ismerősek lehettek. Hiszen olyan világsikerű filmek betétdalainak zeneszerzőiről van szó, mint a Vanília égbolt, az Édes vízi élet vagy a Heima című dokumentumfilm. De mégsem ezek a kiugró sikert hozó dalaik, hanem a belőlük, a gondolkodásmódjukból fakadó és a zenéjükben megtestesülő érzésvilág az, amelyért a rájuk kíváncsi több ezres tömeg végignézte a showjukat a 2016. évi Sziget programjában.
Személyükben is tipikusan olyan zenekarról van szó, akiket nem lehet kicsit szeretni, nem lehet divatból hallgatni. Vagy odavonzza az embert az érzésvilágukból kialakult különleges hangzásviláguk, vagy nem. Mert az általuk keltett monumentális, pszichedelikus, több perces balladák világa amely alapvetően dallamos és klasszikus, de mégis minimalista, és amelyet az énekes magas hangfekvésű, de mély érzelmi rétegeket megmozgató hangja elemi erővel egészít ki csak érzésekkel felfogható, ésszel nem. Az együttes jellegzetes éteri hangzása a világmindenség részeként „működő” ember legmélyebb, az általa még érzékelhető és felfogható világát tárja fel elemi erővel. A koncertet végig jellemezte ez az egyszerre elborult mégis felszabadult melankólia, amely az emberben akkor tör fel, ha lélekben olyan utakon jár, amelyek egy életen át járhatatlanok, de megtapasztalásuk nélkül mégsem sejthet meg semmit az emberi létezés értelméről. És ehhez a világhoz nagyon jól illett a rájuk sötétedő Sziget atmoszférája.
A zenekar első magyarországi koncertjét a közönség lassú, néma odafigyeléssel értékelte, kicsit hasonló hangulatban, mint annak idején – talán 2002-ben – a más, mégis alapvetően hasonló életérzést tükröző The Cure koncertjét ugyanitt. Életem egyik legmeghatározóbb koncert- illetve közönségélménye volt az, ahogy akkor ott, türelmesen, csendben, mozdulatlanul állt és várt végig a több tízezres tömeg közel két órát az életérzésért, a csepergő esőben. Mert ezek a hangok, az általuk keletkezett világ, amelyeket ezek a bőven negyvenes éveikben járó srácok megszólaltatnak, elemi erővel bennünk is cseng. A legmélyebb rétegeinkből fakadnak fel, hogy onnan forgassuk át felsőbb, a már mások által belőlünk észlelhető szinteken személyiségünkké. És hogy ez mennyire így van, arra bizonyítékul szolgált a felfedezés, amit tegnap éjjel – a koncert után – a Sigur Rós után olvasva tettem. Már a „szemem sem rebbent” a hír láttán: az egyik legnagyobb rajongójuk, egy másik régi kedvencem, a Coldplay zenekar énekese, Chris Martin.
Sziget 2016: http://sziget.hu/fesztival