Szerző: Sári Edina
1980. szeptember 1. hétfő.
Akkor találkoztunk először az óbudai Árpád Gimnázium tanévnyitó ünnepségén, merthogy az élet osztálytársakká sodort össze minket.
Fischer Gábor – Fotó: Kallos Bea
Az első irodalomóra a bemutatkozással telt, amikor mindenki eldarálta az eldarálnivalóját, és persze senki nem figyelt senkire, de amikor rákerült a sor, felpattant és elszavalta Cyrano orrmonológját. Már nem emlékszem, milyen indíttatásból, de indításnak kiváló volt, mindenki azonnal megjegyezte a fekete hajú, lobogó szemű fiút a harmadik padból.
Rövidesen tovább mélyült a renoméja, amikor kiderült, hogy Kömives Sándor, a kor nagy színészegyénisége az ő nagyapja. Akkoriban a színészek megközelíthetetlen idolok voltak, őket csak színpadon, vagy vásznon nézni és távolról imádni lehetett, esetleg nagy ritkán egy-egy autogramot elcsípni, ha a művész éppen barátkozó kedvében volt.
2016. július vége, nyári izzás a Felszabon. Egyszer csak megjelenik, egy kislány a karjában, egy nagyobbat kézen fogva vezet, máskülönben ugyanolyan, mint harminchat éve, vállig érő fekete haj, lobogó szem. A kislányai kedvéért a Károlyi-kert egyik padjára telepszünk játszóterezési, és az új filmje miatt interjúkészítési szándékkal, amit rendre meg-megtörnek a kislányok apjukat játékba bevonni kívánó cselvetései.
– A gimnázium után elsodródtunk egymástól, és hézagosan bár, de mindig tudtam rólad, hiszen egyre nagyobb sikereid voltak. Meglepetésemre először egy általad rendezett repülős filmre bukkantam az interneten. Ennyire érdekel a repülés?
– Egyszer kaptam egy repülőszimulátor programot, amiben valós idejű repülést lehetett végrehajtani úgy, hogy beülsz a gépbe, virtuálisan felszállsz a világ egyik pontján és átrepülsz a másikra. Ha mondjuk, Hongkongba akarsz repülni, akkor 13 óra 10 perc alatt repülheted végig az utat ugyanúgy, mint a valóságban. Egyből beleszerettem a játékba, és társat is találtam a kedvteléshez, mert egy jó barátomról kiderült, hogy őt is érdekli a polgári repülés. Később egy másik, filmmel foglalkozó barátomról is megtudtam, hogy ő is kedveli az ilyen jellegű játékot, tehát együtt kiműveltük magunkat a repülésből, és arra gondoltunk, hogy dokumentumfilmet kellene készíteni belőle.
Az első filmünk 2000-ben a Ferihegyi repülőtérről szólt. Akkor még, a Malévos érában hosszasan, viszonylag költséghatékonyan tudtunk forgatni a repülőtér minden zegzugában, így egy kétrészes film készült.
Akkora kereslet lett rá, hogy tovább akartuk folytatni a projektet, és lett is egy új film, A pilótafülke titkai, ami kizárólag arról szólt, hogy egy polgári repülési szituációban egy pilóta mit csinál attól kezdve, hogy belép a fülkébe, odáig, hogy leteszi a gépet és mindezt a néző szimulátorszerűen élvezheti, mintha ő lenne a kapitány.
„A repülés biztonságosabb, mint gondolnád!” – volt a szlogenje, mert az általunk felkért igazi pilóták végigcsinálták mindazokat a vészhelyzeteket, amik egy repülővel egy repülőút során előfordulhatnak. Ezek nem katasztrófafilmek voltak, hanem arról szóltak, hogy a megfelelő szabályok betartásával és teendők végrehajtásával minden vészhelyzetből viszonylag épen lehet landolni.
Ez a film nemzetközi siker lett, Fokvárostól Grönlandig mindenhol vetítették, és rendeltek is belőle rendesen az interneten.
– Milyen szakmai visszhangja lett itthon? Valami fesztiváldíj, vagy baráti kézrázás?
– Ilyesmi nem, viszont annyi igen, hogy amikor más esetben forgattunk a repülőtéren, akkor jó szívvel engedtek minket szabadon, mert emlékeztek ezekre a filmekre.
Ez a bizalom akkor is megmutatkozott, amikor a Cessnáról készítettünk egy filmet. A különleges hangulatú ismeretterjesztő film Kozma András pilóta, zenész és filozófus segítségével a kisgépes repülés lenyűgöző élményét tárta a nézők elé a Sierra Kilo Delta lajstromjelű Cessna 172-es fedélzetéről, miközben ugyanennek a típusnak a repülőgép-szimulátorát is megcsodálhatták.
Utána készítettünk egy filmet a vitorlázórepülésről, aminek van egy sport része – amikor felszállnak és repkednek -, és van egy unikális műfaja is, a vitorlázó műrepülés, ami annak művészi változata. Van nekünk vitorlázó műrepülő világbajnokunk is, Tóth Ferenc, aki egyben egy jó showman is, ezért elmondtuk neki, hogy azt szeretnénk, repüljön, és a kunsztok közben folyamatosan beszéljen és magyarázzon, mit is csinál. Persze kívül-belül bekameráztuk a gépet, nagyszerű kisfilm lett belőle!
Amikor készen lett, elküldtük az előzetest az összes magyar vitorlázórepülő klubnak azzal, hogy a klubtagok kedvezményesen megvásárolhatják, de csak egyetlen egy megrendelés érkezett vissza, mert okosba’ megoldották, hogy többszöröződjön, hiszen egy letöltés már csak percek kérdése.
Emiatt elment a kedvünk – no nem a repüléstől és a filmezéstől, hanem a túinvántól -, mert egy ilyen film elkészítése, ha valóban minőséget forgatunk, akkor rengeteg idő és pénzbefektetés, tehát hobbinak igencsak drága mulatság. Bár vigaszdíjként a filmért A REPÜLÉS SZELLEME Nemzetközi Repülőfilm Fesztiválon az Ezüstoszkár díjat vehettük át.
– Mesélj a nagy közönségsikert megélt Montecarlo!-ról!
– Az úgy volt, hogy 1995. és 2000. között jártam a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, Simó Sándor osztályába, Film- és TV rendező szakra. Ő, mint osztályvezető tanárunk, azt mondta, mindenkinek az lesz a vizsgamunkája, hogy készít egy nagyjátékfilmet. Ehhez ő nemcsak a parancsot adta ki, hanem pénzt, paripát, fegyvert és remek szakembereket is – mint pl. Schulze Éva dramaturg – rendelt mellénk, akik rengeteg mindenben segítettek minket.
– Persze, elkélt a szakmai mentorálás, de azért a művészi munkákhoz kell kreatív önerő is.
– Az onnan jött, hogy a Pohárnok Gergő fényképezte Hukkle filmnél segéderő voltam, és a forgatás közben, egy szörnyű ozorai reggelen Gergő mesélte, hogy azt olvasta, egy franciaországi iskola egész tanári karát lecsukták, mert elkaszinózták az iskola pénzét.
Annyira megtetszett a hír, hogy azt mondtam, ez sokkal jobban működne magyarba, ahol már iskolák dőlnek össze, és ebből írtam meg a Montecarlo! forgatókönyvét.
Az első változatot 2001. tavaszán mutattam meg Simónak, amire ő azt mondta, jó lesz, de adott még hozzá instrukciókat, ezért kicsit átírtam, és nyár végén felvittem hozzá. Nagyon tetszett neki, egy papírra leírta, mi lesz most a folytatás, beadjuk a könyvet a Hunniába, ő lesz a producer, szerez rá gyártási pénzt… és akkor elkövette azt az udvariatlanságot, hogy ezután a beszélgetés után fogta magát és meghalt.
A dolog ezzel gellert kapott, de végül 2003-ban kaptunk rá gyártási pénzt, és azon a nyáron leforgattuk a Montecarlo!-t.
– Sztárrendező lettél?
– Nem lettem. De bekerültem a köztudatba.
– Mi volt hozadéka a sztárszereplős filmnek számodra?
– Különösebb nem volt, egy-két producernek látszó személy megkeresett különböző ajánlatokkal, de végül egyikből sem lett semmi. Aztán voltak saját ötleteim is, de egyik sem váltotta be a hozzájuk fűzött reményeimet, bár van egy filmötletem, ami nemcsak hogy eléggé előrehaladott állapotban van már a fejemben, hanem sokat is dolgoztam rajta, ezért lehet, hogy nem engedem el végleg.
– Milyen filmes vagy? Dokumentum vagy játékfilmesnek tartod magadat?
– Ha választani kell, akkor inkább játékfilmes, bár az a mondás járja szakmai berkekben, hogy kétféle filmrendező van: a filmrendező filmrendező és az ember filmrendező. Ő magát az első, míg én magamat a második kategóriába sorolom.
– Ez mit jelent?
– Hogy én nem vagyok belehalós. Itt szaladgál ez a két kislány, nekem ők fontosabbak, mint egy akármilyen film. De az utóbbi időben már annyira hiányzott, hogy csináljak valamit, hogy írtam egy forgatókönyvet. A munka végére lett három erős karakterem egy kábé tízperces filmben. A Katapultfilm vezetője, Angelusz Iván pedig előteremtett annyi pénzt, hogy két nap forgatási idővel megcsináltuk a kisfilmet az újpesti piacon.
Fischer Gábor: Elefánthajhász forgatás – Fischer Gábor, Csepeli Eszter – Fotó: Kallos Bea
Fischer Gábor: Elefánthajhász forgatás – Kovács Zsolt, Jordán Tamás, Haumann Péter – Fotó: Kallos Bea
– Miről szól a film?
– Három öregúrról, akik nap mint nap találkoznak ugyanazon a piacon ugyanakkor, évezredek óta ismerik egymás minden rezdülését.
Egyikük hirtelen bejelenti a másik kettőnek, hogy felakasztja magát. Miközben megveszik a kis paprikájukat, uborkájukat, csalamádéjukat, elkezdenek beszélgetni. A film bepillantást enged egy piac belterjes életébe is, ami egy zárt közösség, hiába nyüzsögnek benne mindig annyian.
A történet olyan szomorkás hangvételű, keserédes, sírni lehet rajta, de közben egyfolytában csiklandoz a röhögés is. A három színész remek alakítása is garantálja ezt az ambivalenciát, nem válik egysíkúvá a történet.
Fischer Gábor: Elefánthajhász forgatás – Fischer Gábor, Lippich Tamás, Csepeli Eszter – Fotó: Kallos Bea
Fischer Gábor: Elefánthajhász forgatás, Haumann Péter, Jordán Tamás, Kovács Zsolt – Fotó: Kallos Bea
– Kik a szereplők?
– Haumann Péter, Jordán Tamás és Kovács Zsolt.
– A szereplők kiválasztása hogyan történt?
– Mondtam a producernek, hogy kikre gondoltam, kiket képzeltem el, de együtt is agyaltunk rajta. Érzékeny dolog volt a felkérés, mert nagyon kevés pénzből készült a film, nem lehetett hatalmas gázsit adni, és ők mégiscsak a magyar színész szakma krémje.
Komoly tárgyalási stratégia volt, hogy mikor jöhetünk elő a farbával, vagyis, hogy milyen keveset tudunk kínálni a munkáért.
Kínos volt nekünk a számokat mondani, de amikor kötélnek álltak, onnantól remekül haladt a munka, mindenki a tehetsége legjavát nyújtotta, mintha legalábbis egy hollywoodi produkcióban vett volna részt.
– Tehát te írtad a forgatókönyvet, te rendezted, van egy producer, film a dobozban, van egy filmforgalmazó…
– Na, az még nincs.
Fischer Gábor: Elefánthajhász forgatás, Fotó: Kallos Bea
– Akkor mi lesz?
– Lehet vinni a filmet fesztiválokra és lehet gerillába terjeszteni, mint az Újratervezést, amelyikben egyébként szintén Kovács Zsolt a főszereplő Pogány Judit mellett.
– Ha a régi ismeretség alapján szabad a zsebedben turkálnom, akkor megkérdem, miből élsz, miből neveled a kislányaidat?
– Filmes szakmunkákból – mint nagyon sokunk, és a feleségem nyolc órában dolgozik havi fixért. Ha már itt tartunk, elmondom a nagy keservemet: amikor mi végeztünk a Színműn, akkor még volt igazi televíziózás, készültek igazi tévéfilmek, egyéb színvonalas műsorok, amelyek sok rendezőt felszippantottak – hát most már ez sincs. Vannak viszont a tévés produkciók külső gyártási stúdiói, meg a reklámfilmszakma, amik olyan vonatok, hogyha nem pattantál fel rá időben, akkor később már nem tudsz felkapaszkodni rá. Tehát maradnak a szívességi meghívások egymás munkájába, és az említett szakmunkák.
A mostani film is szerelemből készült a részemről.
– Aminek még nem tudom a címét.
– Elefánthajhász.
– Elefánthajhász?
– Az. Elefánthajhász.
– Az mi? Miért?
– Nagyon jó kérdések, mert én már kitaláltam, hogyha megkérdezi valaki, mit válaszolok rá.
– Na? És megkérdezte már valaki?
– Nem, te vagy az első.
– Jaj, de jó, szóval miért?
– Azért, mert ez egy olyan cím, amire visszakérdeznek, és akkor el lehet beszélgetni a filmről.
– Ez jó. De hát mi már beszélgettünk.
– Igen, mi már igen.
Ezért nem maradt más hátra, mint hogy mielőbbi bemutatót és sok sikert kívánjak a filmhez a rendezőnek, és apukaként átengedjem Fischer Gábort a két, őt egyre türelmetlenebbül követelő kislányának.
Utózönge: Gábor másnap írta, hogy a kisebbik lánya szandálja ott maradt a Károlyi-kertben. Erősen gondolkodott, hogy pazarolja-e az időt, és pénzt arra, hogy visszamenjen érte, de mivel a legjobb szandál fél párjáról volt szó, ezért elment. És megtalálta annál a padnál, amelyen ültünk.
Remélem, ez a megtalálás valamelyes hitet ad neki, hogy mégiscsak érdemes – akár szívszerelemből is – új ötleteken, új filmeken gondolkodni, dolgozni, mert a közönség igényli és szereti a játékfilmeket és hálás a keserédes, emberi történetekért.