Mítoszok, tévhitek, téves történeti elképzelések helyett hiteles, kutatásokon alapuló adatok, valamint értékelő, elemző megközelítés. Ez a lényege a most megjelent Székelyföld története című, háromkötetes történettudományi műnek. A nagymonográfia 22 szerző összefogásával készült; közérthető stílusával a szakemberek mellett a székelység iránt érdeklődő nagyközönséget szándékozik megszólítani. A munka egyik társkiadója az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja.
Az erdélyi magyarság, azon belül pedig a szorosan vett Székelyföld múltja nem csupán a történészszakma és más társadalomtudományok számára kiemelkedően érdekes. Az 1986-ban megjelent, a jelen kötethez hasonlóan ugyancsak háromkötetes Erdély története a maga idejében komoly visszhangot váltott ki mind szakmai körökben, mind pedig a nagyközönség soraiban.
Ennek nyomdokain jelen kiadvány szerzőinek és szerkesztőinek szándéka elsődlegesen az volt, hogy a mítoszok, az elterjedt tévhitek, téves történeti elképzelések, továbbá a mindenkori politikai törekvéseket legitimálni szándékozó értékelések helyett hiteles, kutatásokon alapuló adatokra, valamint a leíró jelleg helyett az értékelő, elemző megközelítésre helyezzék a hangsúlyt. A történészek munkáját megnehezítette a forrásanyagok – főleg a székelység korai történeti időszakára jellemző – hiányos, töredékes volta. Az ezekben rejlő információk kibontása eltérő értelmezéseket eredményezett, amelyek – a kutatás szabadsága jegyében – a kötetben egyaránt helyet kaptak. Ugyanakkor az egyértelműen a legendák körébe sorolandó, szélsőséges értelmezések természetszerűleg kimaradtak.
Hogyan született meg a Székelyföld története?
Mivel 1986 óta több évtized telt el, és ez az időszak magába foglalta a rendszerváltás folyamatát is, egy új székely történet megírásának igénye mind sürgetőbbé vált. Végül 2008-ban vetette fel Bunta Levente, Székelyudvarhely akkori polgármestere egy, az új kutatási eredményeket összegző kiadvány ötletét, amelynek nyomán, sok egyeztetést követően, 2011-ben a munka tényleges előkészítése is elkezdődött. Ezt az a szakmai bizottság koordinálta, amely később szerkesztőbizottságként az elkészült köteteket is jegyezte, élén Egyed Ákos történésszel, az MTA külső tagjával. Kutatók, egyetemi oktatók és a székelyföldi múzeumok szakemberei fogtak össze; a 22 szerző munkáját a szerkesztőbizottság, a Haáz Rezső Múzeum és az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja koordinálta, a kiadást pedig az Erdélyi Múzeum-Egyesület segítette.
A most megjelent háromkötetes, több mint 2200 oldalas munka hangsúlyosan kezeli azt a tényt, hogy a téma tudományos megközelítése messze túlmutat a kutatói érdeklődésen. Az első kötet a kezdetektől az 1562. évi székely felkelésig tárgyalja a régió történetét. Az írott források hiánya miatt e kötet a régészeti és az építészettörténeti kutatások fokozott mértékű felhasználásával készült. A második kötet az Erdélyi Fejedelemség korától 1867-ig, tehát Erdély és Magyarország uniójáig dolgozza fel a székelyföldi viszonyokat. A harmadik pedig az 1990. májusi parlamenti választásokig foglalja össze a Székelyföldnek tekintett terület történetét.
A mítoszokat tisztelő, de azokat a történelemtől élesen elválasztó, a múltat is magába foglaló helyes önismeret kulcsszerepet kaphat egy sokat próbált közösség szellemi összetartozásának megőrzésében. Ennek szellemében a címválasztás nem teszi kétségessé, hogy jelen munka egy sajátos jogállású népesség régióját, annak sajátos arculatú közösségi és intézményesülési viszonyait mutatja be oly módon, hogy a szerzők a helyi történéseket, a lokális ismereteket a tágabb erdélyi, magyarországi/romániai, de az ezeken is túlmutató nemzetközi folyamatok kontextusában tárgyalják. A háromkötetes mű így alapvetően azon intézmények, viszonyok, külső és belső folyamatok gazdag múltjának ismertetését tűzte ki célul, amelyek a székelyek földjét Székelyfölddé tették, illetve azt – változó keretek között ugyan – de máig fenntartották.
Egy nagyon sajátos régió
Székelyföld a középkorban a Magyar Királyság része volt. A Mohács utáni országszakadás idején viszont az önállóvá váló Erdélyi Fejedelemség államalkotó rendi nemzetei közé került, majd a fejedelemség megszűnése után a Habsburg uralkodók jogán csatolták ismét az ország egészéhez. Az Osztrák–Magyar Monarchia bukását követően, a 20. század elején Romániához került, amint az közismert, majd 1940–1944 között, néhány falut leszámítva, újból Magyarországhoz tartozott.
Fontos kiemelni, hogy a Székelyföld fogalma, valamint területi kiterjedése szükségszerűen változott az Árpád-kori dél-erdélyi szállásterületektől az 1330-as évek egyházi közigazgatásán át a 16. századi Erdélyi Fejedelemségig, amikor a székely székek területe más volt, mint pl. a 18. század végi, 19. századi régió. Az 1876. évi megyerendszer, az egységességet szem előtt tartó, modernizáló közigazgatás, de főleg az 1918. évi és az 1940. évi impériumváltás után Aranyosszék így már csak a „történeti Székelyföld” része volt. Az 1950-es évektől a „jelenkori Székelyföld” alatt a Magyar Autonóm Tartományt, az utóbbi évtizedekben pedig valójában immár főként Hargita és Kovászna megyét értik.
Van még elvégzendő kutatói feladat
A szerzők tehát a fent felvázolt irányvonalak mentén Székelyföld történetét az újabb kutatási eredményeket összegezve, ugyanakkor a még bőséggel adódó további elvégzendő feladatokat szem előtt tartva mutatják be. Az alapkutatások jelen pontján nem adható még minden kérdésre részletes válasz. Vagy azért, mert nem állnak rendelkezésre releváns forrásadatok, vagy azért, mert egyszerűen komoly kutatómunka vár még a történészekre. Ezzel együtt a szintetizáló kötet szerzői részben saját, részben más kutatók által folytatott forrásfeltárásra és kutatásra támaszkodhattak, és támaszkodtak is. Ezt egészítették ki a célzott kutatások, például a két világháború közötti közigazgatás esetében.
A Székelyföld története nyilván különösen érdekes a Székelyföldön élőknek, de tudott, hogy a térség története jóval szélesebb körű érdeklődésre tart számot. Ám az érdeklődők kérdéseikre a meglevő, de régebbi szakirodalomból és a hiedelmek egyvelegéből gyakran töredékes választ kapnak csupán.
Mint látható, a rendszerváltás utáni szabadabb légkör lehetőséget teremtett az érdemi kutatómunka megújulására: a könyvtárak, a levéltárak és a különféle közgyűjtemények nyitottabbak lettek, új kutatási módszerek terjedtek el, és felnőtt egy új szakembergárda is. A régebbi, gyakran már elavultnak tekinthető munkák sokszor szinte hozzáférhetetlenek, a történeti forrásokat pedig eredeti nyelvükön nagyon kevesek képesek olvasni és főleg értelmezni. A modern, valóban tudományos munkák hiányának is köszönhető, hogy sok tudománytalan téveszme kering szabadon. Mindezeket figyelembe véve aligha kétséges, hogy hiánypótló alapmunka született meg.
A Székelyföld története I–III. című nagymonográfia az MTA BTK, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum közös kiadványa. Szerkesztette a szerkesztőbizottság: Egyed Ákos (elnök), Bárdi Nándor, Hermann Gusztáv Mihály, Kolumbán Zsuzsánna (titkár), Oborni Teréz, Pál Judit, Reisz T. Csaba (olvasószerkesztő).
A három kötet ára 13 500 forint, kereskedelmi forgalomba nem kerül. Megvásárolható a 2016. július 5-én nyíló Penna Bölcsész Könyvesboltban, az MTA BTK új könyvesboltjában (1053 Budapest, Magyar utca 40., munkanapokon 13 és 17 óra között).