Szerző: Varga Bótos Anna
„Kodály Psalmus Hungaricusa, a Kecskeméti Vég Mihály zsoltárfordítására írt kórusmű mindig mélyen megragadott. A Budapesti papagáj az én Psalmusom: „Csak sírok-rívok nagy nyavalyámban,/ Elfogyatkoztam gondolatimban,/ Megkeseredtem nagy búsultomban”. Meg lehet-e szólaltatni ennél találóbban a melankolikus világérzetet? A múltba nézés, a gyerek- és ifjúkor újraéledése meghasonlást, elkeseredést kelt bennem. Írásom tanúságtétel is mindarról a jóról-rosszról, amit Magyarországon töltött huszonhat évem során átéltem.” – vallja Loránt Endre A budapesti papagáj című, a Kijárat Kiadó gondozásában és a Francia Intézet Kosztolányi programjának támogatásával nemrég megjelent könyve „élőszavában”, amelynek a budapesti Francia Intézetben tartott bemutatója talán nem véletlenül éppen június 9-ére, a 87. Ünnepi Könyvhét megnyitójának napjára esett.
Loránt Endre: A budapesti papagáj, könyvbemutató, Budapesti Francia Intézet, 2016. június 9. – Kerekasztal-beszélgetés – Fotó: Sziklai Éva
Már pusztán a kötet címe is elgondolkodtató: roppant kíváncsivá tesz, vajon mit takarhat, mit szimbolizálhat egy papagáj egy ifjú korában emigrációra kényszerült s új hazájában komoly és sikeres karriert befutott egyetemi professzor számára, hogy visszaemlékezéseit kötetbe rendező munkájának címéül ezt választotta. A budapesti papagáj egy különös visszatérés, keresgélés a régi, letűnt idők nyomán, emlékek megidézése, újra átélése, átértékelése, késői szembesülés, nosztalgikus vágyak, emlékek és egy megváltozott valóság találkozása. Loránt Endre hosszú idő után, 1997-ben tért vissza ismét szülőhazájába, s ez a régóta várt találkozás felkavaró, de főképpen döntő élmény volt számára. A kötet rövid ismertetőjében erről így ír: „Jártam-keltem a városban, felkerestem gyerekkorom legkedvesebb színhelyeit, találkoztam azzal a kevés, még életben lévő jótevőmmel, akik születésem óta ismertek. És mégis… Védtem magam a felindulástól, inkább egykedvűen, sőt csüggedten töltöttem napjaimat. Párizsba visszatérve viszont kitört belőlem az elfojtott indulat, és kibontakozott előttem az emlékezet körképe. Valamiféle belső szükség késztetett arra, hogy igen szubjektív módon tanúságot tegyek Pesten töltött huszonhat évemről, szüleimről, magamról, az 1945 előtti és utáni, súlyos konfliktusokkal terhes múlt világáról. Jelen kötet az anyanyelven átélt, de előbb franciául papírra vetett szöveg magyar változatát adja közre, az eredetihez képest bővített és immár véglegesnek tekintett kiadásban.”
A június 9-i könyvbemutatón a Kijárat Kiadó felelős kiadójának, Pálinkás Györgynek a bevezető szavai után Zirkuli Péter író moderátori közreműködésével kerekasztal-beszélgetés keretében neves írók, irodalmárok, történészek és újságírók méltatták és személyes élményeikkel, gondolataikkal gazdagítva elemezték Loránt Endre kiváló munkáját, így Ablonczy Balázs történész, Ferdinandy György író, Karafiáth Judit irodalomtörténész, Karády Viktor szociológus, Ungvári Tamás író, irodalomtörténész és Vámos Éva újságíró. Jelenlétével megtisztelte az eseményt maga a szerző is, aki lelkesen válaszolt a feltett kérdésekre.
Karády Viktor szerint, aki a könyvet nagy érdeklődéssel olvasta, reflektált emlékiratként is felfogható a kötet, sok adatot, ismeretet, utólagos átélést, sőt szociológiai meglátást is magában foglal. A ’40-es évek érdekes helyzeteket villantanak fel, egyrészt az üldöztetés élményét, másrészt azt, hogyan reagáltak erre a társadalom különböző rétegei, rávilágítva a magyar társadalomtörténet lényeges kérdéseire. Egy nagypolgári család sorsa rajzolódik ki, egy makrotörténetbe illesztett mikrotörténet, s az asszimilálódott zsidó nagypolgárság eredettörténetéhez nyúlik vissza. Egyes tipikus részletek, mint a névváltoztatás, a névmagyarosítás szerepe a nemzeti elit és a zsidóság homogenizálódásában, a vallásváltás, a vegyes házasságok, a zsidóság asszimilálódása, a magas szintű kultúra, a zene, nyelvtanulás a budapesti zsidóság egykori világába engednek bepillantást, amelyek élményszerűen jelennek meg a szerző beszámolójában. Ritka az is, hogy egy emlékiratban valaki annyira kritikusan viszonyuljon az emlékeihez, élményeihez, mint Loránt Endre.
Loránt Endre: A budapesti papagáj, könyvbemutató, Budapesti Francia Intézet, 2016. június 9. – Karády Viktor és felesége, Görög-Karády Veronika néprajztudós beszélget Loránt Endrével – Fotó: Sziklai Éva
Ungvári Tamás kiemelte, hogy a regénynek van egy szépírói és egy dokumentarista része is. Egy elsüllyedt világ, egy Atlantisz elevenedik meg benne, a korabeli Szerb utca, Fejér György utca és a Bástya utca környéke, ahol a Loránt família végül tönkrement. Ennek a világnak volt része az egykori francia tanszék is, amely csodálatos hely volt, s olyan neves professzorok öregbítették hírnevét, mint Eckhardt Sándor, Gyergyai Albert, Gáldi László vagy Szabolcsi Bence. A történelem viharai elöl sokaknak el kellett menekülniük. A magyar diaszpóra a legnagyobb tragédiák egyike. A könyv túllép a személyes emlékeken és fölvillant egy kort, ami nélküle kevesebb lenne. Ungvári Tamás számára A budapesti papagáj fontos könyv, elegáns, értelmezhető, megragadható alakokkal.
Vámos Éva szerint is érdekes volt találkozni a könyvben az egykori francia tanszék nagyjaival. A magyar verzió különösen megfogta, mert a gyökerekhez való visszatérésnek érzi. Külön izgalmas kérdés számra, hogy miért írta Loránt Endre franciául a könyvet, amelyből igen sikerült magyar változat született, Mihályi Zsuzsa fordítónak és Lőrinszky Ildikónak (aki a szöveget az eredetivel egybevetette) köszönhetően. A nyelv választása mindig érdekes kérdés az irodalomtörténetben, mint például Semprúnnál vagy Alexakisnál Franciaországban. Az elbeszélés zeneisége külön megérintette, nemcsak a történeteket, hanem magát a prózát is nagyon zeneinek találja.
Ablonczy Balázs az emigrációról és az emigráns írókról szólva kiemelte, neki is az a benyomása, hogy az emigrációból nagyon nehéz visszatérni a magyar irodalomba, és ez eddig keveseknek sikerült, mivel a magyar társadalom nehezen fogadja vissza azt, aki egyszer elment (más országokkal ellentétben). Számára három dolog miatt rokonszenves Loránt könyve: tényleg van egy letűnt világ – a zene varázshatalma, a zenei és nyelvi műveltség, s egy életmód feltámaszthatatlansága és feltámasztása. A budapesti papagáj finoman irodalmiasított, de a dolgokat kimondó könyv. A jövő diákjai sokat tanulhatnak belőle.
Loránt Endre: A budapesti papagáj, könyvbemutató, Budapesti Francia Intézet, 2016. június 9. – Vámos Éva újságíró beszélget az olvasókkal – Fotó: Sziklai Éva
Karafiáth Judit, aki a szerző ’97-es hazatértekor maga is közreműködött nagy találkozásainak megszervezésében, így abban is, hogy „nagy visszatérést tudott lebonyolítani a Piarista Gimnázium magasföldszintjén” s ez egy történelmi kézfogás is volt egyben. Egyrészt történelmi képnek, másrészt személyes utazásnak, nagyon szép visszaemlékezésnek tartja az írást.
Ferdinándy György Loránt Endre kortársaként közös találkozásuk emlékeit elevenítette fel, s néhány személyes történettel hozta közelebb a kort és azt az atmoszférát, amely a könyv lapjain megelevenedik.
Loránt Endre a regény bővített, magyar nyelvű változatáról szólva kiemelte, „megpróbáltam beleágyazni a magyar valóságba a könyvet a franciához képest. Élmény volt számomra, hogy mindazt, amit magyarul átéltem, most magyarul kapom vissza.”
Loránt Endre: A budapesti papagáj, könyvbemutató, Budapesti Francia Intézet, 2016. június 9. – Loránt Endre dedikál – Fotó: Sziklai Éva
Az önvallomás nagyon is összetett műfajához olykor hosszú és szenvedésekkel teli út vezet. Ezt Loránt sem kerülhette el, s ezt nem is titkolja: „A húsz évig tartó pszichoterápia szabadította fel szavaimat és képzeletemet, tilalmakat oldott fel, arra késztetett, hogy újra felvegyem életem vörös fonalát. Segített felkutatni és helyreállítani történetem folytonosságát. (…) „A mélyrétegekbe ásó írás” az először szóban megfogalmazott önanalízis mélyén született. Legtöbbször az évek során lecsillapodott, fokozatosan felszabaduló fájdalmas témákat eleveníti fel, ezeket bontja ki, árnyalja, gazdagítja az írás, és a felszabadult beszédből meríti lendületét.” Tele dilemmákkal, szorongásokkal, gyötrelmekkel, félelmekkel mégis sikerült számára mindaz, amit célul tűzött ki, a szembenézés, nemcsak a múlttal, de önmagával is, nagyon mélyről jövő, néhol lírai, másutt prózai vagy drámai lélekhangokkal, s közben örök érvényű emberi kérdéseket vet fel. „Az ember nem tudja elmesélni az életét, ahhoz egy újabb élet kellene. A gazdag szöveg, az intenzív fogalmazás felhozhatja a tengerfenékről a kiürült amfórákat, a homokkal vagy ékszerrel teli ládákat. Az én hajóm sima tengeren halad. Elült a szél, bárkám megállt, jobbra-balra ringatózik… elengedem a kormánykereket, hagyom, hadd ragadjanak magukkal az édes és fájdalmas emlékek.”
S hogy a kötet címe honnan ered, s a budapesti papagájnak mi is a jelentősége az író számára, hogy gyerekkori visszaemlékezései címadójának megtisztelő pozíciójába került, nos ezt a titkot nem árulom el a kedves olvasóknak. Hiszen a regényvég szép és érzelmes lírai akkordjainak csillogását, a befejezés katartikus élményét nem szeretném tompítani, inkább ezáltal is kedvet kívánnék csinálni a regény elolvasásához.
(Loránt Endre 1930-ban született Budapesten. Egyetemi tanulmányait szülővárosában kezdte meg, de az intézményből 1956-ban eltanácsolták. Előbb Ausztriába, majd 1957-ben Franciaországba emigrált, s itt folytatta tanulmányait. Egyetemi tanárként Honoré de Balzac legelismertebb kutatója, a Sorbonne díszdoktora).
