Sári Edina interjúja
Sétálunk végig a Nyugatitól a Jászaiig, s amíg elérünk a kiszemelt kávézóig, ő, mint egy héliummal töltött lufi, a járda felett fél méterrel ugrál, előremegy, visszajön, „Elmondjam még egyszer, hogy volt?” – kérdi ötödszörre, és máris lelkesen belekezd, mit is mondott a produkció munkatársa, amikor felkérte őt a szerepre.
Hajnal János – Fotó: Csikós János
Aminek a mibenléte persze még titkos, „Esküdj, hogy senkinek nem mondod el!”, és még jó, hogy régóta ismerjük egymást, mert különben le kéne térdelnem a februári zimankóban.
Értem és respektálom az izgalmát, nagy szó ez egy Nagylókról származó, Színműt nem végzett, viszont tucatnyi színházban sikeresen dolgozó, és nyolc éve folyamatosan bizonyító fiatal színésznek, mondhatom, fegyvertény, mert a sorozatba ismert és elismert színházi és filmes színészeket is szerződtetnek.
„Bennem viszont meglátták azt a karaktert, amelyikkel tudják továbbszőni a történet egyik fontos szálát.” – titokzatoskodik izgatottan már a cukrászdában. „Tudod, emlékeztek rám a múltkori castingról, és épp passzolok a folytatáshoz!” – mondja büszkén, és kapucsínót kér, nem is értem, miért, erre a nagy izgalomra még egy kis koffein, le fogja bontani nekem a kávézó galériáját.
De honnan indult ez a fiatal színész, hol tanulta a mesterséget, kik voltak a mesterei a tanulóévek alatt, hol láthatjuk őt, amíg a sorozatban még nem?
Megnéztem, Nagylók Fejér megyében van, ezeregyszáz fős község. Hogy találtad ki ott, hogy színész akarsz lenni?
– Tizenhét-tizennyolc éves lehettem, amikor az unokabátyám azt mondta egyszer, menjünk el színházba! Magamtól biztos nem jutott volna eszembe, az egy kötelező program volt az iskolában, örültem, ha letudtam. Elmentünk, és amikor vége lett a darabnak, tudtam, hogy ezt akarom csinálni. Színész akarok lenni.
Alapvetéssé vált egy számodra addig ismeretlen dolog…
– … igen, és már csak az volt a kérdés, hogyan tudnám bebizonyítani azt, amit éreztem, hogy én ezt jobban tudnám csinálni.
Vakmerő érzés az első színházlátogatás után…
– Az, de tudtam, és kész. Onnantól nem lehetett kiimádkozni a színházakból, közönséget is szerveztem, bármit megtettem, csak színházban lehessek! Persze senki nem hitt nekem. Sem a család, sem a barátok. Soha senki nem vett komolyan, nem is támogattak a célom elérésében. Nem mondom, hogy kinevettek, de rám legyintettek, még hogy én valaha feljuthatok a hirtelen életemmé vált deszkákra! Akkor nagyon rosszul esett ez a bizalmatlanság, de azóta rájöttem, hogy a családomat az életútjuk determinálta erre a hitetlenkedésre. Dunaújvárosba jártam egy műszaki középiskolába, és tudtam, ahogy leérettségizem, egy színészképzőben folytatom a tanulmányaimat. Csak azt nem tudtam, hogyan jutok el odáig, meg hogy egyáltalán hol keressek ilyen stúdiumot. Egyszer megláttam a faliújságon egy tanfolyamot, ahova elmentem, mondtam a vezetőnek, Zombory Máriának, hogy Marika néni, én színész akarok lenni, tessék nekem segíteni, és ő felkészített a felvételire. Közben olyan képzőt kerestem, ahol nem volt felvételi követelmény az énektudás. Így találtam rá a Shakespeare Színművészeti Akadémiára…
… ahol megismerkedtünk. Szárnyaszegettnek tűntél.
– Igen. Elkedvetlenedtem. Ott valahogy olyan kirekesztett voltam, az osztály nagy része lógni akart, presszókban világot megváltani, én viszont tanulni, csinálni, mesterség órára járni, szöszölni a feladatokkal. Quintus Konrád volt az osztályfőnököm, Tímár Éva a beszédtanárom – aki remek pedagógus -, őket nagyon tisztelem, szeretem, nagyon sokat tanultam tőlük az alapoktól kezdve. Egy évet jártam oda, amikor Quintus Konrád Székesfehérvárra hívott magával. Úgy érzem, ő volt először az, aki igazán látott engem, én pedig teljesen rábíztam magamat. Az ottani színészképző stúdióba jártam, amit Konrád vezetett. Suli közben vattacukrot árultam a Margitszigeten, meg gyorsétteremben és autóalkatrész-gyárban dolgoztam, hogy ki tudjam fizetni a tandíjat, de megérte. Nagyon jó gyakorlati iskola volt, ami rárímelt arra a gondolatomra, hogy a szakmát a szakmától lehet a legjobban megtanulni, nem könyvekből…,
… persze az elmélet is fontos…
– … igen, de a színpad közelében mindent el tudok lopni, sajátítani mindent, ami számomra fontos a színészetben. Az Ibolya volt a vizsgaelőadásunk – az igazgatót játszottam -, amit Telihay Péter rendezett, a vizsgabizottság tagja Dunai Tamás és az általam rajongásig szeretett Timár Éva volt. Sikerült, és rögtön újabb szerencse is ért, Quintus Konrádot kinevezték igazgatónak, ő alkalmazott mint rendezőasszisztenst és mellette sok darabban játszottam kisebb szerepeket is. Dolgoztam a Mohácsi testvérekkel, Valló Péterrel, Tasnádi Istvánnal, Hargitai Ivánnal, és persze Telihay Péterrel és Quintus Konráddal is. Remek rendezők, hozták a friss energiákat a színházba. A Csárdáskirálynőből nagyon sokat tanultam, pedig Mohácsi kemény rendező, voltak afférok, de ezek sem törték le a szarvamat.
Te nem vagy egy konfrontálódó típus…
– … hát, igen, csak akkor szólok, ha valami nagyon megsérti az igazságérzetemet, egyébként visszahúzódom, csak egyvalami fontos, hogy a lehető legjobb produkció kerekedjen ki a munkánkból. Észrevettem viszont, hogy mostanában már ki merek állni önmagamért, tudom képviselni a gondolataimat.
Kezdesz megérni.
– Most jutottam el odáig, hogy nemcsak végrehajtok, hanem alkotok. Persze az is fontos, milyen közegben vagyok.
Nagyot ugrottunk időben, bár mintha csak percek lettek volna! Játszol a Spiritben, a Pinceszínházban és a Belvárosi Színházban. Az Orlai Produkció alapító-vezetőjét, névadóját, Orlai Tibort régebbről ismered.
– Igen, még stúdiós voltam, amikor megkerestem és megkértem őt, engedje, hogy nála dolgozzam. Közönségszervezőnek vett fel első körben, majd teltek-múltak az évek és most a Happy Ending című darabban játszom. Egy színpadon Hegyi Barbarával, Hernádi Judittal, Fekete Ernővel. Ebben volt Margitai Ági utolsó szerepe, hálás vagyok, hogy játszhattam vele, hogy láthattam őt színpadon, rengeteget tanultam tőle. Ő szinte anyaként volt jelen körülöttem, mindig észrevette, ha kicsit alakítottam a játékomon, segített, tanácsot adott, bátorított. Itt ismét együtt dolgoztam Gergye Krisztiánnal a Happy Ending rendezőjével, aki előtte már a Pinceszínházban rendezett engem a Mi a neved? című produkcióban.
Egyik szerep hozza a másikat.
– Igen, erre roppant büszke vagyok, mert a játékom alapján ítélnek meg, nem például annak alapján, hogy hol tanultam. Az én családomban nem volt divat a továbbtanulás. Sötétben tapogatóztam, amikor kerestem a választ a hova továbbra. Amikor színészképzőt kerestem, eszembe sem jutott, hogy mennyire számít az, sőt meghatározó, hogy egy színész kiktől tanult, hol végzett. A tehetséget tartottam fokmérőnek.
Miért fontos a végzés helye egy ilyen kifejezetten gyakorlati készségeket, attitűdöt követelő pályán?
– Nemcsak azért, mert szélesebb látóköröd lesz, több időd van elsajátítani bizonyos dolgokat, és hogy diákként csak a tanulásnak élhetsz, hanem a társaság miatt. A kapcsolati tőke miatt. Kikkel kerülsz össze? Kik járnak feletted? Hol és mit csinálnak majd tíz-húsz év múlva az osztálytársaid? Direktor lesz közülük valaki? Kik tanítanak? Akik tanítanak, azok elismert színészek, rendezők, vihetnek magukkal tovább, egyengethetik a pályádat. Nekem ez kimaradt.
Kivont karddal, Don Quijote-ként haladsz előre a pályán.
– Igen, csak az én álmaim, szélmalmaim valódiak. És egyre kevésbé kell küzdenem, egyre inkább rám találnak a feladatok. Az Irma, te édes! darab kapcsán éreztem először és kerültem olyan helyzetbe, hogy egy színház – a Pinceszínház – felkért egy újabb szerepre. Vadonatúj érzés volt, hogy a játékom volt a mérce, ami miatt ismét bizalmat szavaztak nekem egy új szerepre. Akkor eszméltem rá, hogy ragyogó dolog alanyi jogon játszani egy produkcióban!
Alanyi jog egyenlő tehetség.
– Hát, igen. A helyzet pikantériája, hogy a színészképzőknél direkt olyat kerestem, ahol nem volt feltétel az énektudás, ezzel szemben ma négy olyan darabban játszom, ahol szükség van zenei képzettségre, ha csak csekély, de akkor is hangszeres tudásra, sőt, táncolok is!
Tanultad te ezeket valamilyen formában-szinten?
– Alapvetően én önképzőnek gondolom magamat és a pályát. Elképesztően sok és hasznos dolgot tanultam az elmúlt hét-nyolc év alatt színészektől, rendezőktől. Az is fontos felismerés, hogy hogyan nem akarok csinálni valamilyen dolgot a színpadon. Minden ízlés kérdése. A végén pedig úgyis a néző dönt, tetszik-e neki a produkció vagy nem. Természetesen, amióta elértek a folyamatos kihívások, játéklehetőségek, azóta járok ének- és mozgásórákra, beszédórákra, sokat edzek, hogy a fizikumom is megfelelő legyen, tehát állandóan képeztetem magamat profik által.
Hol kell fejlődnöd még?
– Nagyon sok szempontból kell fejlődnöm, de a legfontosabb, hogy amit a színész a színpadon csinál, az a létének csak nagyon kis hányada. Ha valaki túl érzékeny, nem bírja azt, ami körülveszi ezt a kis színpadi létet. Ezen kell változtatnom, el kell hinnem, hogy jó vagyok, és van jogom a színpad közepén állni – de azt gondolom, ezzel a sorozatszerep felkéréssel nagyon jó mederbe terelődött az önbizalmam. Szerencsére, mielőtt elszállnék, intem magamat: csak szerényen, alázattal a feladat iránt!
Megint nagyot ugrottunk, menjünk kicsit vissza a Szeretőkig, a Komód Színházba!
– Azt a darabot Kocsis Bea rendezővel és Császár Zsófia színésznővel együtt raktuk össze. Mindhármunk alkotása az az elementárisra sikerült előadás. Sajnálom, hogy levették a repertoárról és azóta hányatott sorsa van a darabnak, remélem, egyszer talán megtalálja végső játszási helyét. A próbafolyamat kicsit olyan volt, mint amit a Színműsök csinálhatnak a Vas utcában. Egyemberként, motivált csapatként szívvel, lélekkel próbáltunk, nem futószalag-mű volt, nem a pénzért dolgoztunk, nagyon jó alkotói folyamat volt, meg is látszott a végeredményen, a közönség nagy tetszéssel fogadta.
Zsámbéki Színházi Bázis?
– Forgách András drámáját, A pincért a Komódban kezdtem próbálni Gubík Ágival, Telihay Péter rendezésében. Végül Zsámbékon mutattuk be, de készülünk, hogy újraalkotjuk, úgy érezzük, sok minden még benne maradt a darabban, és bennünk is.
RS9 Színház?
– A Purgatóriumexpressz és a Decameron előadásban játszottam, nagyon szerettem.
Sok színházban megfordultál – nem vágysz egy állandó társulatban létezni? Kényelmesebb…
– Az lehet, de szerintem fantasztikus, hogy kaleidoszkópszerűen egyik nap itt játszom, a másik nap ott, különböző rendezői meglátásokkal, megoldásokkal, más-más stílusban játszó kollégákkal találkozom – élvezem a szabadúszás adta lehetőségeket. Persze ez néha kényelmetlen, amikor nem robog a szekér, vagy éppen nem is ülök a szekéren, de igyekszem erősen kapaszkodni a petrencerúdba. A kollégák részéről két kellemetlen dolog van: amikor sok munkád van, akkor rögtön kombinálnak, kinek a kije lehetsz, vagy amikor nincs munkád, akkor azért, vajon mi lehet veled a baj? Imádom az olyan gerillaakciókat, amikor összeállunk színészek,, és csinálunk egy előadást. Ilyen volt most a Nemzeti Galériában az El Kazovszkij kiállítás irodalmi záró performansza. Verset mondtam, de nem volt rendezői utasítás, csak megkaptam a szöveget, és rám bízták, hogyan mondom el, mihez kezdek vele. Nem szeretem a kötöttséget, bár fegyelmezett vagyok, hiszen a színházi lét megköveteli a fegyelmet.
Kolti Helgával a Spirit Színház Shoping and fucking előadásának próbáján jöttem rá, az az én igazi munkamódszerem, amivel ő dolgoztatott minket. Nem a megtanult szöveggel álltunk be az általa megálmodott helyzetekbe, hanem még azelőtt sokat elemeztük a karaktereket, a cselekvéseket, és csak utána engedett minket össze a színpadra. Ez sokkal improvizatívabb volt, de meglepően nagy magabiztosságot is adott, hiszen már ismerősek voltak a szituációk, tudtam, a karakterek mit miért tesznek. Eddig mindig féltem, ha nem volt a kezemben a leírt szöveg, mit fogok mondani, belesülök, elfelejtem, ez a módszer viszont nagyon jól működik nálam, távolabbról közelíteni a megírt anyag felé.
Megérte kezdőként ezt a nehezebb, göröngyösebb ívű pályát bejárni ahelyett, hogy egy sztárszínész vagy rendező tanár a Színműről a karjában átvitt volna a körúti színházak egyik társulatába?
– Most már azt mondom, igen. Mindig azt mondtam magamban, türelem, türelem, be fog érni a sok munka, a sok – néha fizikai és lelki – szenvedés. Úgy érzem, valóban kezd beérni a gyümölcse.
Hogyan tovább?
– Most vagyok a leghasználhatóbb állapotban. Pont ma mondta az unokabátyám, aki elvitt akkor színházba, hogy soha nem gondolta volna, hogy idáig eljutok. Azt feleltem neki, hogy én viszont pontosan tudtam, hogy ez az utam. Nem tudom, hogy mi lesz tíz vagy húsz év múlva, csak azt tudom, hogy nagyon jó visszaigazolások vannak az akkori ráébredésemmel és döntésemmel kapcsolatban. Bizonyítottam magamnak, a szakmának, és csakis ez a fontos! Életemben nem voltam ilyen boldog, és még nem is tudok vele mit kezdeni, egyelőre csak élvezem a szárnyalást.
Hajnal János: https://www.facebook.com/hajnaljan/?pnref=story