Szikszai Rémusszal, a Radnótiban épp próbáló A párnaember című darab rendezőjével három héttel ezelőtt, a próbafolyamat közepén ültünk le beszélgetni.
Bárkivel beszéltem eddig rólad, vagy azt hallottam, hogy nagyon szeretett veled dolgozni, vagy azt, hogy nagyon szeret. Miért van ez? Miben rejlik a varázsod?
Fogalmam nincs. Munkamániás vagyok – komolyan veszem azt, amit csinálok, és az embereket, akikkel dolgozom. Ez egy felelősség, ugyanúgy, ahogy felelősség vezetni egy buszt. Adott emberek élete egy időtávra bizonyos értelemben a kezedben van.
Szikszai Rémusz (Martin McDonagh: A párnaember, olvasópróba, Radnóti Színház (Fotó: Dömölky Dániel)
Miért kezdtél el rendezni?
Az az alkat vagyok színészként is, aki akkor tud jól működni egy adott színházi produkcióban, ha érti az egészét. Bár fogaskerék vagyok benne, de tudnom kell, hogy órában vagy darálóban vagyok fogaskerék. Amikor ezt megosztják velem a rendezők, akkor nagyon hálás vagyok, amikor nem, akkor nekem kell elhelyeznem magam az egészben, ami nem biztos, hogy betalál; egyáltalán nem biztos, hogy azt gondolja az anyagról a rendező, mint amit én sejtek, hogy gondol. Ebből okulva mindig azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy mi történik a színpadon és azt, ami nekem rossz szokott lenni színészként, próbálom másként csinálni, amikor rendezek. Visszatérve, talán ez is lehet az ok, amiért szeretnek velem dolgozni.
Mi kell ahhoz, hogy elkezdj foglalkozni egy írott anyaggal?
Az, hogy bemozdítsa a fantáziámat. Épp az éjszaka olvastam egy darabot, amiről a harmadik oldalnál tudtam, hogy nem jó – nem tudom, mitől. Ez ugyanolyan, mint amikor állsz a könyvesboltban, leveszel egy könyvet a polcról és ott ragadsz. És egyszer csak négy óra van, pedig fél egykor jöttél be a boltba. De olyan is volt velem, hogy húszévesen levettem egy könyvet a polcról, beleolvastam, majd visszatettem, aztán negyvenkét éves koromban valamiért megint csak levettem és akkor betalált. Nem lehet tudni, hogy mikor érik meg egy ember egy szövegre, vagy mikor jön a szöveg az ember elé.
A párnaemberrel mikor találkoztál először?
Tizenegy éve, azt hiszem. Az egri előadást láttam először a Katona József Színházban.
És betalált?
Úgy emlékszem, igen. És arra is emlékszem, hogy utána ültünk a büfében és egy nagyon jó este volt…
Honnan jött az ötlet, hogy ezt a darabot rendezd meg a Radnótiban?
Sokat kerestünk, mindenféle darabról beszélgettünk Adéllal (Kováts Adéllal, a Radnóti Színház igazgatójával – a szerk.) és egyszer csak beugrott ez. Azt hiszem, azért, mert ez nem feltétlenül a Radnóti repertoárjába illő darab. Adél egy ideig gondolkozott, aztán igent mondott.
Hogyan kezdtél el dolgozni a darab karaktereivel?
Elsősorban mindig az érdekel, hogy emberek. Esendő emberek tele jó meg rossz tulajdonságokkal, hibákkal, jellembeli defektusokkal, amiket egy helyzet felerősít vagy eltompít. Soha semmi nem egyértelmű szerintem. Az életben is kategorizálunk embereket, figurákat, hogy ez ilyen, az olyan. Ez a túléléshez kell. De valójában ha csalódunk vagy rácsodálkozunk valakire, azt azért tesszük, mert eltér attól a doboztól, amibe megpróbáljuk beletenni, hogy érteni tudjuk. És engem az érdekel, hogy amikor sűrített formában ezt megkapod színpadon, akkor látsz egy dobozt – mert valamihez képest meg is kell lepődni – és hogyan tud kilépni a személy abból a dobozból, és hogyan lép vissza önmagába.
Mennyire érint téged személyesen ez a történet?
Abban érint meg, ahogy fel van építve. Szeretem, ha valaki jól mesél, hiszek abban a mondatban, ami a darabban is benne van: „A történetmondó elsőszámú feladata, hogy történetet mondjon.” Elmesélünk egy sztorit, aminek ezer értelmezési lehetősége van, de a legfontosabb maga a sztori.
Mennyire sikerült megfejtened ezt a jelenlegi sztorit?
Azt gondolom, hogy van egy nagyon biztos gondolatom arról, hogy néz ki, mettől meddig tart, mi a felépítése. De ez ugyanolyan, mint mikor tizenhatodszorra bemegyek egy templomba – mert én beköltöztem most egy templomba, ami ez a szöveg – és hirtelen felfedezek benne az egyik sarokban egy cirádát, amit eddig még nem láttam, és azt a cirádát is megkedvelem benne.
Már lassan a próbaidőszak felénél tartunk. Mit érzel, hogy halad a próbafolyamat?
Jól halad. Vannak pillanatok, amikor diszkomfort-érzetet ad az, hogy túlságosan is jól és gyorsan haladunk. Ez mindig megkérdőjelez bennem valamit, hogy nagyon hamar találtunk rá valamire és hogy vajon miért találtunk rá ilyen hamar. Mindig fölmerül bennem, hogy nem az-e az oka, hogy aztán elvessük és megint megtaláljuk. De az is lehet, hogy egyszerűen csak hamar bele tudtunk menni. Most még nem látom ezt át, benne vagyok a medencében. Úszom.
És ha arra találtatok rá, amire rá is kellett találnotok? Van három hét a próbafolyamatból. Nem lesztek túl hamar készen?
Én hiszek abban, hogy ha biztonságban van a színész, akkor eggyel messzebb tud menni. Amikor utolsó pillanatban készül el valami, azt összefogja a bemutatóra a halálfélelem meg az ugrás a semmibe. Az nagyon látványosan össze tudja fogni az első három előadást. Aztán jön benne egy kéthetes szünet és szétesik. Az utolsó pillanatban készültünk el félelme iszonyatos koncentrációt és figyelmet ad az első két-három előadásra, utána viszont azt a fajta elengedést adja, amiben nem pihensz, hanem felejtesz. A lényegét is elfelejtheted akár, és két hét múlva már csak rekonstruálni tudod azt a lélektani pillanatot, amiben beszéltél, mozogtál.
Nyomon követed a futó előadásaidat?
Próbálom, de minél több lesz, annál nehezebb. Van bennem egy rossz érzés, hogy épp megy egy előadásom este, és nem tudok ott lenni. Azzal szoktam nyugtatni a lelkiismeretem, hogy minden előadásom bemutatójára kapok egy pólót a feleségemtől, és amikor az az előadás megy, aznap azt a pólót viselem. De az is nehéz, ha egy nap három előadásom megy három különböző helyen – ilyenből is egyre több van – és olyankor fel kell venni három pólót egymásra és hirtelen nagyon meleg lesz. Vagy kettőt legalábbis, mert a harmadikon ott vagyok, ha csak tehetem.
Széplaki Nóra
Martin McDonagh: A PÁRNAEMBER
Fordította: Merényi Anna
Bemutató: 2016. május 7., szombat 19:00, Radnóti Miklós Színház
TUPOLSKI – KÖLES FERENC
KATURIAN – PÁL ANDRÁS
ARIEL – SCHNEIDER ZOLTÁN
MICHAL – RUSZNÁK ANDRÁS
ANYA – PALLAI MARA
APA – ÁCS NORBERT
KISLÁNY – BACH ZSÓFIA eh.Jelmeztervező: Kiss Julcsi
Díszlettervező: Varga Járó Ilona
Bábtervező: Hoffer Károly
Világítás: Baumgartner Sándor
A rendező munkatársa: Gyulay Eszter
Rendező: SZIKSZAI RÉMUSZA színdarabot THE PILLOWMAN címmel 2003. november 13-án mutatták be a londoni National Theatre Cottesloe színpadán, John Crowley rendezésében. A színdarab Magyarországon a THEATRUM MUNDI Színházi és Irodalmi Ügynökség közvetítésével kerül színre.
A Radnóti Színházban tíz évig sikerrel játszott A kripli szerzőjének, Martin McDonagh-nak Olivier-díjas színdarabja egy meg nem nevezett rendőrállamban játszódik. Katuriant, az írót többszörös gyerekgyilkosság vádjával hallgatja ki Tupolski és Ariel – a jó és a rossz zsaru –, ugyanis bizarr, horrorisztikus témájú novellái gyanúsan sok esetben válnak valósággá a városban. A kihallgatás során fény derül Katurian és szellemileg visszamaradott fivére, Michal zaklatott gyerekkorára, és ahogy halad előre a történet, a nyomozók valódi arcát, múltját, motivációit is megismerjük. Torokszorító dráma az emberi kegyetlenségről és a történetmesélés erejéről.
A párnaember egy megrázó történet a művészetről és annak vélt vagy valós hatásáról, a tükörről, amit elénk tart. Látjuk-e magunkat ebben a tükörben akkor is, ha szörnyetegnek mutat? Képesek vagyunk-e belenézni ebbe a tükörbe? És ott a valóságot látjuk-e? Vagy eltartjuk magunktól és nem akarunk szembesülni azzal, amit ott látunk? Mi a valóság? Mi a fikció? Egy történet, ami a szeretetről és annak hiányáról szól. A bizonytalanságról, amiben élünk, ami a sajátunk, ezért történetekbe kapaszkodunk. Szép és kegyetlen történetekbe. Ez lehet egy egyszerű novelláskötet, de lehet a Biblia is…
A SZERZŐRŐL
Az 1970-ben született Martin McDonagh a ma élő egyik leg(el)ismertebb angol-ír dráma- és forgatókönyvíró, filmrendező.
McDonagh egészen különleges módon ötvözi műveiben a fekete humort az idegborzoló erőszakkal, munkásságát gyakran hasonlítják Tarantinóéhoz. Drámaíróként sajátos írói stílusa és bravúros nyelvhasználata okán Harold Pinterrel szokták együtt emlegetni.
Az ír szülők gyermekeként született McDonagh Londonban nőtt föl, de az iskolai szüneteket Nyugat-Írországban töltötte, mely első hat színdarabjának – köztük a Radnótiban 10 éven át játszott A kriplinek – a helyszínét adja.
Nagy hatással volt rá bátyja, aki forgatókönyvíró akart lenni. McDonagh-t is a film vonzotta. Tarantino, Sergio Leone, Sam Peckimpah nyomdokaiba akart lépni. Húsz éves korára már négy egész estés film forgatókönyvét megírta, és vázlatokat készített vagy féltucat másik filmhez. Mivel a filmstúdiók visszautasították, televízió- és rádiójátékokat kezdett írni, de itt sem járt sokkal több sikerrel. Első 22 próbálkozását a BBC elutasította. Volt olyan nap, hogy hat nemleges választ is kapott. McDonagh erre a színház felé fordult, amihez addig vajmi kevés köze volt, és ezzel gyökeres fordulatot vett az élete.
1997-ben – 27 évesen – McDonagh volt Shakespeare óta az első drámaíró, akinek egyszerre négy művét is játszották Londonban.
Színműveivel számos díjat nyert, A párnaember című drámája megkapta a legjobb színdarabnak járó Olivier-díjat, a New York-i kritikusok pedig a Legjobb Külföldi Színdarab díjával jutalmazták.
Azóta sikerült betörnie a film világába is. Első filmje, a Six Shooter 2005-ben megnyerte a legjobb rövidfilmnek járó Oscar-díjat. Második filmjét, az egész estés In Bruge-t (melyet a magyar mozik a félrevezető Erőszakik címmel játszottak) ő maga írta és rendezte. A Colin Farrell, Brendan Gleeson és Ralph Fiennes főszereplésével készült alkotás is Oscart érdemelt, ezúttal a legjobb eredeti forgatókönyvért.