Véres látomások papíron és filmvásznon – Nem vénnek való vidék

Szerző: Pap Tamás

Cormac McCarthy regényei megfilmesítésért kiáltanak, a méltó adaptálás azonban már nem egy vállalkozó szellemű filmesnek jelentett és jelent manapság is megoldhatatlannak tűnő problémát. Joel és Ethan Coen 2007-es kísérlete viszont bizonyította, hogy egy erőteljes egyéni eszköztárral dolgozó író stílusa működőképes maradhat a filmvásznon is, ha kellő értéssel és alapossággal nyúlnak hozzá, saját filmalkotói attitűdjüket sem feladva. Az Uránia Nemzeti Filmszínház Coen-sorozatának keretein belül, 35 mm-es kópián került újra moziba a Nem vénnek való vidék.

pic_20160330162340_huygktqyhp5

Cormac McCarthy 2005-ös műve William Butler Yeats 1928-as, Hajózás Bizáncba című versének első sorából kölcsönözte címét és egyben hangulatát is. A Nem vénnek való vidék komor képet fest nemcsak a kor (1980-as évek eleje) Amerikájáról, hanem általában a világról, annak jelenéről, múltjáról és lehetséges jövőjéről is. A történet McCarthy kedvelt helyszínén, Texas Mexikó határához közel eső sivatagos területén játszódik, ami alapjaiban feltételez egyfajta western hangulatot, mégsem ez dominál. McCarthy úgy forgatja ki a jellemző stílusjegyeket, ahogy a Coen fivérek is teszik filmjeikben a különböző műfajokkal. A western jelen esetben inkább csak a tájban, a fegyverek jelentőségében és a szereplőkre jellemző szűkszavú beszédstílusban jelentkezik.

Ebben a világban nincsenek már hősök, senki nem is tesz igazán semmit azért, hogy azzá váljon. Mindhárom fő karakter különböző világnézetet és személyiséget testesít meg, de mind (szándékosan) kidolgozatlanok is maradnak. Bell sheriff a régi rend harcosa, emlékszik még milyen volt, mikor nem kellett fegyvert rántani az igazságtételhez. Hisz abban, hogy a munkája szükséges: meg kell védenie az embereket, ugyanakkor újra és újra meg is kérdőjelezi, hogy ezt ebben a világban meg tudja-e még tenni, illetve érdemes-e egyáltalán. Minden fejezet az ő monológjával indul, majd a regény is ezzel zárul. Elborzad a tapasztalt kegyetlenségeken, de cselekvésképtelen, nem tudja tartani az iramot, sem megérteni azt, hogy miként vált ilyenné a helyzet. Egyedüli kapaszkodója a felesége, aki próbálja tartani benne a lelket. Bell záró monológja, melyben elmeséli álmát, a remény szikráját villantja fel, ami azonnal ki is huny, hiszen felébred, hogy újra a pusztulást, a valóságot lássa. Bell az egyetlen, aki meglehetősen sok információt oszt meg magáról, viszonylag sok érzelemmel bír. Nem így Moss, aki a jó és rossz határán mozog, elsőre nehéz is eldönteni melyik oldalhoz áll közelebb. Moss lesz az, aki vadászból üldözötté válik, az ő sorsáról fognak dönteni mások, ahogyan ezt tette ő is, mikor az általa leterített állatok élete felett bíráskodott. Bell házastársi kapcsolata harmonikus, Moss-é csak részleteiben. Bár nála is felsejlenek az emberség szikrái, a pénzhez való makacs ragaszkodása nemcsak saját, hanem felesége és még sok más ember halálához vezet. Chigurh alakja a legsötétebb, szinte sátáni karakter. Kíméletlen mészáros, az érzelmeknek nyoma sem fedezhető fel benne. Végez a megbízóival és mindenkivel, aki az útjában áll. Egy mindenki mástól elhatárolt világban él különös szabályokkal, melyek szerint mindenki magával hordozza korábbi tetteit, bűneit, amikért meg kell fizetnie. Ellenségei számára ő jelenti az út végét, az elkerülhetetlen Sorsot. Mégis ő kerül ki ”győztesen” hármuk történetéből, ezzel is igazolván a világ romlását.

pic_20160330073238_m27hxvcscqs

Egy dologban egyeznek meg, ami már McCarthy írói stílusát jellemzi, miszerint nincs róluk pontos személyleírás, így mind olyan karakterekké válnak, akikre az olvasó vetítheti rá saját elképzeléseit, különösen igaz ez Chigurh esetében, aki mindenki félelmének egyéni megtestesítőjévé válhat.

McCarthy állandó, visszatérő témái közül a bűn, a brutalitás, a gonoszság, a mexikói határhoz közeli területeken uralkodó bűnözés és a halál is megjelenik. Ezeket a témákat ábrázolandó, a könyv dúskál az olyan érzékletes jelzőkben, mint a sötét, a fekete és a hideg, emellett a regény fő szervező elvei közé tartozik a szabad akarat, a véletlen és a végzet kapcsolata. McCarthy számára különösen fontos az élet és halál ábrázolása, a halál kiemelten kezelt bemutatása, amit csak elvétve, de akkor nagy hangsúllyal színez keserédes humorral (ami a Coen fivéreknek is sajátja), az olvasó teljes felszabadulásáról viszont ezekben az esetekben sem lehet beszélni. A Bell által sűrűn visszasírt múlt sem volt olyan tiszta, mint ahogyan arra a sheriff szeretne emlékezni, elég csak a XIX. század közepén játszódó Véres délköröket említeni, mely pontosan azt mutatja, hogy már a régi idők is szörnyűek és brutálisak voltak. Ez a folyamatos morális- és erkölcsi züllés Az útban egyenesen a világ pusztulásáig fajul.

A regény formája első olvasásra megnehezíti a befogadást, köszönhetően az írásjelek hiányának. A szöveg lecsupaszításával ugyanaz a sivárság, végtelenség jelenik meg a sorok között haladva, mint ami a világot és a szereplőket jellemzi. Az olvasás úgy folyik, ahogy a történet maga, a szöveg igazodik a dinamikus cselekményvezetéshez. McCarthy minimalista, tárgyilagos, csontig hatolóan naturalisztikus mondatai, párbeszédei ellenpontozva is egységet alkotnak a néhol szinte végtelenre nyújtott gondolatmenetekkel, gyönyörűen felépített tájleírásokkal.

McCarthy egyik nagy erőssége a vizualitás, mely átszövi az egész művet: az irodalom filmmé válik. McCarthy rendre úgy ír le jeleneteket, mintha az olvasó egy térben lenne a szereplővel, pontosan ott állna mellette, szinte már csak a kameramozgásokra és beállításokra vonatkozó instrukciók hiányoznak.

A McCarthy írásaiból készült filmek (itt most nem térek ki a nem regényen alapuló Sunset Limited és A jogász esetére) legnagyobb hibájaként róható fel, hogy nem tudnak mit kezdeni az adott alap szellemiségének és hangulatának átadásával. Billy Bob Thornton romantikus drámát kreált a Vad lovakból, James Franco pedig egy néhol kísérletező, de erőtlen próbálkozást tud csupán felmutatni a Child of God esetében. A Véres délkörök McCarthy legpokolibb írása, de a filmesek kísérletei sorra elbuktak. John Hillcoat egy viszonylag hű átdolgozással állt lő Az úttal, de az eddigi legpontosabb és egyben legsikeresebb McCarthy-adaptáció a Coen-fivérek filmje, aminek szükségszerű szerkezeti módosításai és bizonyos elemeket megváltoztatása ellenére is sikerült az eredetihez való hasonló hatást elérni.

A filmben ötvöződnek a feszültségteremtés eszközei a Coen-ékre jellemző fekete akasztófahumorral, ami nagyobb hangsúlyban van jelen, mint a könyvben, köszönhetően a színészek mimikájának is. Coen-ék (akárcsak McCarthy) felállítják a műfaji alapokat (western-thriller), de mindkét esetben elmarad a végső összecsapás jó és rossz között, valamint a velejéig romlott gonosz (Chigurh) büntetése is.

A filmet is Bell monológjai fogják keretbe, azonban a sheriff itt sokkal jobban háttérbe szorul, így a regényben még egyetlen igazán működő kapcsolat is: a sheriff és felesége közötti viszony. Míg ott Bell újra-újra megjelenő gondolatai mintegy menedéket, biztonságot jelentettek a borzalmak elől, a filmből hiányoznak ezek a megállók, a néző végig kint van a ”végtelen terepen” még erőteljesebben hangsúlyozva a vég nélküli és nyílt erőszakot. Moss-nál ugyancsak az a helyzet, mint a sheriffnél: a film még annyit sem mutat meg feleségével való kapcsolatából, mint a könyv. Chigurh sötét személyisége az, ami kirívó, köszönhetően Javier Bardem alakításának. Bár a könyvben nem körvonalazódnak ki küllemére vonatkozó jegyek, a filmben furcsa, már-már nevetséges és ettől inkább csak félelmetesebb kinézetével is a társadalmon való kívülisége köszön vissza. A három főszereplő kapcsolata sem változott: klasszikus értelemben nem találkoznak szemtől szemben, sorsuk mégis végtelenül összefonódik.

A regény tömörsége, tényekre való szorítkozása a vásznon is megfigyelhető: nincsenek felesleges leállások. Minden konkretizálva van, csak azt látjuk (illetve a regényben olvassuk – eltekintve az említett emlékektől), ami akkor és ott történik. Az állandó feszültség megteremtéséhez az erős képi világ (Roger Deakins operatőr dramaturgiai szempontból is gyönyörűen játszik a táj nyújtotta lehetőségekkel) mellett a zene szinte teljes hiánya alkot fojtogató atmoszférát. A film lezárása is a nézőre gyakorolt hatás tökéletes folytatása, a nézői interpretációk elindítója.

A film a könyv fő vonalán nem változtatott, csak a forma alakult át. A Nem vénnek való vidék filmes átdolgozása mindenképp átörökíti azt az élményt, amit a regény nyújt, egyes elhagyott szálak hiányában sem rontva a film értékét és mondanivalóját. McCarthy és Yeats következtetése mind a regény, mind a film végeztével kétséget kizáróan ott kavarog az olvasó/néző fejében.

Fotók forrása: Uránia Nemzeti Filmszínház
,