Tóth Judit Nikoletta interjúja
A napokban jelent meg az Athenaeum Kiadó gondozásában Kartali Zsuzsanna életrajzi regénye, amelyben Asperger-szindrómás fiával, Zsombival való életüket tárja fel tényszerűen mégis érzelmileg gazdagon, születésétől napjainkig. A korábban is újságírással foglalkozó Zsuzsával az Anyacsavar és Kockafej című regénye kapcsán beszélgettünk egy olyan élethelyzetről, amely Magyarországon is több ezer család mindennapjainak állandóan változó, soha véget nem érő, de hozzáállástól függően nem reménytelen valósága.
Kartali Zsuzsanna
Újságírással, útikönyvek megírásával foglalkoztál régebben is. Így maga az írás nem állt távol tőled. Mégis azt hiszem valamennyire érzelmileg el kellett távolodnod attól a helyzettől, amit a fiad Asperger-szindrómája teremtett. Én, aki már olvastam a könyvet úgy éreztem, nagyon tényszerűen mégis érzelmileg gazdagon írtad meg az életeteket. Mennyi idő kellett ehhez?
– Lélekben már a kezdetektől készültem rá, hogy megírom „magunkat”, de egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy sikerül, amíg bele nem vágtam. Röpke tizenöt év után lett csak rá időm, és éreztem úgy, hogy talán kitesz egy könyvet az élményanyag. Az írás nagyjából féléves folyamata segített újraélni és feldolgozni a velünk történteket, emellett az, hogy kihelyeztem a számítógép virtuális papírjára, rögtön adott egy kis távolságot is, ahonnan szemlélhet(t)em az egészet.
Mit gondolsz, másként olvassa majd a könyved az, aki ugyan benne van egy hasonló élethelyzetben, de még más érzelmi stádiumban van? Alapvetően volt célcsoport, akinek szántad a könyvet?
– Szorongok is amiatt, nehogy megbántsak a szövegemmel bárkit. Remélem, inkább biztató és vigasztaló az összkép. Persze nem vagyunk egyformák, és sokan vannak az enyémnél nehezebb helyzetben, de hasonlóságok is akadnak, és még fogyatékkal élőnek sem kell lenni hozzá. Annál, hogy egymás hibáiból tanulhatunk, talán csak az jobb, ha tudunk együtt nevetni magunkon. Ehhez viszont megértés kell. Azoknak szántam a könyvet, akikben van hajlam a megértésre.
Eszembe jutott rólad Polcz Alaine Asszony a fronton című regénye. A könyvben az írónő alapvetően más élethelyzetet oszt meg az olvasókkal, több évtizeddel annak megélése után. Később rögzítették a könyvet a szerző felolvasásában. Azt hallgatva ért a felismerés, hogy bizony egy-egy jelenetnél fél évszázad távlatából is elcsuklott Alaine néni hangja. Ugye jól gondolom, hogy az autizmussal érintett családtagoknak sem kell mindig minden helyzetben kőkeménynek mutatkozniuk?
– Érdekes, hogy a „fronthelyzetet” említed. Amikor a gyerekeim apja súlyos beteg lett, és amikor hosszú ápolás után végül elvesztettük, én is háborús helyzetben éreztem magam. Sosem voltam kemény, nem is lennék képes rá, de egyfajta konok elszánás uralkodott el és ült rajtam egész idő alatt. Csak akkor engedett fel, amikor enyhült a nyomás. Roham közben a katonának nincs ideje félni, legalábbis így képzelem. Ez nem keménység, hanem életösztön. Csata közben és után pedig menteni kell, ami menthető, és kihozni belőle a lehető legtöbbet.
Sok kételkedővel találkoztam már, aki egy súlyosabb érintettről azt el sem tudja képzelni, hogy Ő maga tudatában van a „másságának”. Ráadásul minden autizmussal érintett személy más és más. Zsombi személyisége mentén mégis kirajzolódnak a szinte mindannyiukra jellemező autisztikus tulajdonságjegyek. Te hogy látod? Zsombi már nagykamaszként érzi azt, hogy Ő miben más, mint a többiek?
– Minden érintett másként éli meg a saját helyzetét, és ez sem statikus. Ahogy érik, fejlődik, a fiam egyre inkább ráébred a másságára. Azon igyekszem, ez a lehető legkevesebb frusztrációt okozza neki. A frusztrációkezelést is tanulnia kell… Másrészt, a súlyosabb esetekről szólva: ha valakiről nem tudjuk biztosan megállapítani, hogy mennyit fog fel a világból, azt sem tudhatjuk biztosan, mennyit él meg a saját helyzetéből. Épp ezért egyszerűen nincs jogunk azt állítani, hogy semennyit.
A családtagjaid olvasták már a könyvet? Mit gondolsz, megváltozik az életetek most a könyv megjelenése után?
– A családom nagyon büszke ránk. Akik tudtak róla, támogatták a könyv ötletét. Sem értetlenséget, sem ellenérzést nem tapasztaltam. Többen már olvasták is a könyvet, és még mindig örülnek neki. Sosem mondták nekem, de azért a problémás gyereket nevelő családokban óhatatlanul felüti fejét, ha csak titokban is, a szégyenérzet, még ha konkrétan senki nem is hibáztatható a helyzetért. Megint csak a megértéshez és az elfogadáshoz kanyarodok vissza. Ez a legpozitívabb közegben sem sikerül mindig. Nálunk sem. Még törekedni se tudunk rá mindig, nem is lehet elvárni. Kell néha a megbocsátó „újratervezés”. Talán ebben is segít ez a könyv a családnak… Remélem, azért ennél mélyebb változást nem okoz.
Vannak ilyen szépirodalmi jellegű írással kapcsolatos terveid a jövőre nézve is?
– Írtam már egy mesekönyvet. A KavicsBOGár három évvel ezelőtt jelent meg, de nem nagyon vette észre senki. Talán túl szerény volt, talán nem elég jó, meg hát marketinget sem kapott. Én nagyon szeretem, de a folytatását az Anyacsavar miatt félbehagytam. Most egy kutyaregény kezdeményén dolgozgatok.
Hol találkozhatnak veled az olvasóid legközelebb?
– A könyv bemutatója a Könyvfesztiválon lesz a Millenárison, április 23-án. Nem is tudom, hogy az örömöm, vagy az izgatottságom-e a nagyobb, mert Kulka Jánost kérte fel az Athenaeum, hogy beszélgessünk a könyvről.
Kartali Zsuzsanna: Anyacsavar és Kockafej
Athenaeum Kiadó
Megjelenés ideje: 2016
ISBN: 9789632935270
280 oldal
Ára: 2990 Ft