„Az egyszerű a legnehezebb…”

A Jurányi Inkubátorházban két magyar, egy spanyol és egy libanoni beszélget arról, hogyan készül magyar, spanyol és libanoni egy budapesti dupla estre. A Trafóban április 1-én és 2-án kerül színre a Duda Éva Társulat, új nevén: a Movein Mission Double Bill-je. A barcelonai székhelyű, 2009 óta együtt dolgozó Maria Campos és Guy Nader MESH, a társulat vezetője pedig BREATHE! címmel készít új darabot. Az egyik próba után egy tea mellett beszélgettünk a Jurányi utcai főhadiszálláson.

Hogyan találkoztatok egyáltalán: hogyan jött létre az, amiért most itt beszélgetünk: egy közös est a Trafóban?

Duda Éva - Fotó: Dömölky Dániel

Duda Éva – Fotó: Dömölky Dániel

D.É: Szabó Györgynek köszönhető, hogy mi most közösen lépünk a Trafó nézői elé, ő kezdett el velünk tárgyalni külön-külön. Röviddel utána pedig láthattuk is egymás előadását egy nyári fesztiválon, Istrián, San Vincenti-ben.

G.N: Gyurival először Barcelonában találkoztunk jó két éve: ő koprodukciós partnereket keresett magyar kortárs tánc projektekhez egy találkozón, és mi is épp azért voltunk ott, mert partnereket kerestünk a készülő produkciónkhoz. Ezt a rendezvényt, a Nemzetközi Művészeti Platform Találkozót abban az évben úgy szervezték, hogy összehoztak olyan alkotókat, előadókat, szervezőket, akik addig nem ismerték egymást: kezdjenek együtt dolgozni valamin – minden produkciós kényszer nélkül –, majd mutassanak ebből a munkából 10 percnyit. A lényeg itt tehát a találkozás volt, a tapasztalataink megosztása másokkal.  Itt szólított meg minket Gyuri, mert érdekelte a munkánk.

M.C: Majd két évre rá egyszercsak jelentkezett, hogy szeretne minket Magyarországra hívni egy koprodukciós projektre: van itt egy társulat, amellyel dolgozhatnánk.

Láttatok Duda Éváék előtt magyar táncosokat, Magyarországon készült előadást valahol?

M.C: Igen, 2013-ban láttunk egy barcelonai utcafesztiválon például egy nagyon jó csapatot: Anton Lachky koreográfiáját adták elő, köztük volt Varga Csaba, Csák Bea, most hirtelen nem emlékszem a többi névre…

G.N: És 2010-ben láttam egy magyar szólistát, Fehér Ferencet: én ekkor láttam először magyar alkotást.

D.É: Én pedig minden videót megnéztem tőletek, ami látható…

Szóval valódi „match-making” történt, mint házasságközvetítéskor… S ti megkaptátok, hogy itt kivel kell dolgoznotok, vagy választhattatok táncosokat?

G.N: Ősszel eljöttem egy hétre a Movein Stúdióba, tartottam egy workshopot, és a társulat számára egy belső válogatást, amelyen lilencen vettek részt, köztük az az öt ember is, akivel most dolgozom. Fura, hogy megint 5 mellett döntöttem, az előző darabunkban is öten voltak, pedig ez egy elég nehéz összeállítás. Még nem elég nagy ahhoz, hogy csoport legyen, de közben mégis az…

D. É: Igen: Hét már könnyebb, sőt kilenc, vagy három… De most először én is pont öttel dolgozom; közülük hárman mindkét darabban játszanak.

Épp beléptem a Mesh próba végén, amikor Guy azt mondta a táncosoknak: sokkal kevesebbet, egyszerűbbet mozduljanak, mert, ha mindenki valami „nagyot” akar, az öt ember mozgása esetén már túl sűrű lesz. Mindig mindenki a színen van?

M.C: A kiindulás az maga a csoport. De aztán elkezd alakulni, kijön belőle négyes, hármas, és persze kettősök, szóló is… Van a darabnak egy alapstruktúrája, ami aztán kb. 70%-ban megváltozik a munka során, mert a táncosok önmagukból alkotnak, s az ő energiáik, dinamikáik formálják a struktúrát.

Maria Campos - Fotó: Dömölky Dániel

Maria Campos – Fotó: Dömölky Dániel

Azt is mondtad a táncosoknak, hogy ne „akarásból” jöjjön a mozdulat, hanem „magától”. „Csak semmi dráma, semmi mögöttes jelentés: a ti dolgotok a színtiszta mozdulat, majd abból nekünk, nézőnek létre fog jönni a jelentés.”

G.N: Egyszerűnek lenni nagyon nehéz… nagyon keskeny az a határmezsgye, ami elválasztja a táncost attól, hogy a mozgást ne „akarja”, hanem egyszerűen csak végezze. A drámának nem a színpadon van a helye, az a nézőben kell, hogy megtörténjen.

Itt nálunk, Közép-Kelet Európában a kulturális hagyomány olyan mélyen, évszázadokra visszamenően drámai és főleg verbális, hogy nagyon nehéz a puszta mozdulattal hatni. Nekünk, táncosoknak sem könnyű ezt az eszközt a maga tisztaságában használni, hiszen mi is itt szocializálódtunk.

G.N: A drámának nem a táncszínpadon a helye. Ha ilyesmit akarok nézni, elmegyek a moziba, és ott beleélem magam egy film történetébe. Élőben azonban nyers, eleven dolgot akarok látni, érzékelni.

M.C: Ezért dolgozunk annyit a fizikai állapoton, amelyben a táncosok létre tudják hozni ezt a minőséget. A partnermunka lényege, hogy ne „izomból” akarják egymást emelni, mozgatni, hanem egyszerűen legyenek ott a testükben, a központjuk legyen erős, súlypont és alátámasztás stimmeljen, és onnan már minden apró részlet finom és magától értetődő lehet.

G.N: És ehhez bizony az anatómiát is érteni kell!

Guy Nader - Fotó: Dömölky Dániel

Guy Nader – Fotó: Dömölky Dániel

Ahogyan ti dolgoztok, abból az következik, hogy minden mozgás tempója egyedi. Hogyan használjátok tehát a zenét?

G.N: Az utóbbi időkben, mióta megengedhetjük magunknak, meghívjuk a zeneszerzőt a próbákra, tehát szinte együtt készítjük a hanganyagot. Nem szeretünk más célból már előzetesen elkészült művekre dolgozni, mert a zenét a mozgás kell, hogy meghatározza, s nem fordítva. Bár alárendeltségről nincs szó, tehát fogalmazzunk inkább így: párhuzamosan készül a kettő. Szeretem a munkát csöndben elkezdeni, és aztán, amikor már alakulnak a tempók, akkor készíttetek valamilyen anyagot a zeneszerzővel. Előfordul, hogy amit hoz, az elsőre nem tetszik, de aztán kiderül, hogy mégis működik, és van úgy, hogy kimondottan jó, ha ellenpontozzuk a zenét a mozgással.

Most is itt van a zeneszerző?

G.N: Mindeddig skype-on dolgoztunk.  Hát, ez bizony nagyon nem ugyanaz… De most ígéretet kaptunk, hogy sikerül őt az utolsó hétre idehívni. Izgalmas ez így.

M.C: Korábban én is belekezdtem így egy szólómba, skype-on, de nem működött. Végül muszáj volt elhívnom a zeneszerzőt…

A mozgás és a hangok mellett hogyan alkalmazzátok a látvány, és főleg a világítás eszközeit? Az imént hallottam, amint éppen bediktálják nektek a nagy fehér paravánok méreteit, amelyek majd a színpadra kerülnek…

G.N: Ez egyike a lehetőségeknek… Megnézzük, de még több változat is lehetséges. A vizualitásban is a minimális a célunk. Nem akarunk a térhasználattal plusz információkat adni; az a fontos, hogy minden lényeges látszódjon. A koreográfiának kell beszélnie, ne a fény adja meg a dramaturgiát. A fényváltásokat ugyanúgy lassú, semleges tempóban hagyjuk, mint ahogyan az alkonyat sem egyetlen radikális fényváltás, hanem szép lassan megtörténik. Az egyszerű a legnehezebb. És rendkívül időigényes…

Most már értem, hogy miért mondta Éva, mikor megkérdeztem tőle, mióta vagytok itt, hogy „sajnos csak 5 hetet tudnak itt lenni”, – mert amúgy a hazai gyakorlatban ez nem olyan kevés… De ha az idő ennyire kell… Az itteni táncosok hogyan veszik ezt a kihívást? Egyáltalán: láttok valami közöst, jellemzőt a táncosainkban, ami esetleg eltér az általatok megszokottól?

G.N: Nagyon akarnak, szeretik a kihívást, a rizikót, igen, talán többet is akarnak, mint amennyi kell, pedig fizikálisan nagyon rendben vannak. Nagyon idegesítő lehet az, hogy naponta elölről újra kell ismerkedni a testtel, egymással, egy másféle testhasználattal, és érthető, ha néha frusztrálja őket, hogy úgy érzik, blokkolva vannak egy ilyen komplex feladattal… Miközben egy remek, pozitív feszültség van a teremben. Nagyszerűek a táncosok.

D.É: Valóban szokatlan ez a munkamódszer nekik, főleg miután mi többnyire egyáltalán nem a formából indulunk ki.  Ezúttal én is a megszokottól eltérő módon készülök a darabommal…

Guy Nader, Maria Campos - Fotó: Dömölky Dániel

Guy Nader, Maria Campos – Fotó: Dömölky Dániel

Láttátok már egymás készülő műveit?

D.É: Ezt a jövő hétre tartogatjuk…

G.N: Éva, te is alkalmazol improvizációt a darabodban?

D. É: Olyannyira, hogy végülis arra épül. Én korábban nagyon pontos szerkesztéssel dolgoztam, talán mindössze 5% improvizációs lehetőséget hagytam az előadásaimban, nekem a precizitás és a kiszámíthatóság fontos. Most is így kezdtünk. Úgy dolgozom, mint egy rendező: felvázolom a helyzeteket, aztán ennek mentén összerakjuk a jeleneteket. Szépen haladtunk is vele, örülve, hogy mennyi minden összeállt: énekkel, beszéddel, mindenféle eszközzel, majd két és fél hét után elérkeztünk egy új jelenethez, és kiderült, hogy ez„a” darab. Hogy ebből kell megcsinálni az egész előadást, és a többire pedig semmi szükség, el kell dobni. Azt éreztük, hogy ezt az egy jelenetet kell kidolgozni, mert itt a lényeg. Ugyan még nem értünk a végére, de szépen alakulunk, szinte önmagát rajzolja a mű.

Izgat a vége? Általában fontos tudnod, hogyan lesz vége a darabodnak?

D.É: Most éppen nagyon izgat, mert jelenleg, amikor beszélgetünk, én minden időt átadtam a vendégeimnek, tehát nem tudom a sajátomat próbálni. De persze ennek előnye is van: így átgondolhatom, nyerek egy kis távlatot… Van bennem egy pozitív feszültség, mert persze többféle vége is lehet… De annak mindenképpen örülök, hogy képes voltam elvetni az eredeti ötleteimet valami másért; hagyva, hogy a pillanat felülírja a tervet.

De hiszen közeledik a bemutató. Nem tudjátok elosztani a napot fele-fele alapon?

D.É: De igen, jövő héttől már így dolgozunk, és akkor bekéredzkedünk egy nagyobb terembe is, mert a Trafóban mindössze három napot tudunk majd dolgozni a húsvéti munkaszünet miatt, a saját termünk pedig nagyon kicsi. És ez nagyon befolyásolja az alkotást is.

Ennyi izgalom, ennyi lelkes munka után mit hoz a jövő: mikor és hol látható majd ez az előadás a mostani két estén kívül?

D.É: Először be kell mutatnunk, most ez a legfontosabb, látatlanban senki nem fog minket lábon megvenni. De azért már van érdeklődés, és jó néhányan jönnek majd a bemutatóra (reményeink szerint külföldről is), akik kíváncsiak és potenciális „vevők”. Nekem, mint társulatvezetőnek nagyon fontos ez is: az előadások, a rengeteg befektetett munka utóélete, az utaztatás, forgalmazás lehetősége.

Lőrinc Katalin

Forrás: Duda Éva Társulat