Sári Edina interjúja
A Deák tér dzsumbujából a Fővám tér felé villamosozva, a Szabadság híd pillérein túl a Gellérthegyet és a Dunát megpillantva, mindig elfog valami ujjongó érzés: a szűk, levegőtlen város hirtelen kitágul, a tágas, budai térben a szem messzire nézhet, a Duna feletti szél kisöpri a benzingőzt és a nyüzsgő gondolatokat a fejemből.
Nagyokat lélegezve és a fenséges panorámában gyönyörködve átállítom a belső érzékelőmet a várakozás belső csendje funkcióra.
Megyek Buda első és legkedveltebb polgári színházába, a Karinthyba.
A magyar szecessziós építészet remekét, a Gellért Fürdőt- és Szállót elhagyva, a Bartók Béla útra kanyarodva megkezdődik a kulturális utazás, ahol a szlogennek megfelelően mindenki megtalálja a helyét: vannak itt könyvesboltok, galériák, kávézók – köztük a legendás Hadik Kávéház, amelyben törzsasztala van a Karinthy-családnak – sorakoznak és kelletik magukat a túlpartról kiszakadt feltöltődni vágyónak, gyere be, nézz körül, vigyél haza a mai napból egy hangulatmorzsát!
A negyvenkilencessel a Móriczon át a Kosztolányit elhagyva már csak percek kérdése és fizikailag is megérkezem a Karinthyba.
A Karinthy Színház a második világháború utáni első magánkézben lévő színháza a Haladás Mozit foglalta el huszonnyolc éve, hat év fővárosi vándorlás után.
Amíg az otthonosság érzetét sugalló színházban a tulajdonos büszkeségével végigvezet annak megálmodó névadója, a harmadik generációs Karinthy, az igazgató-rendező-író Márton, addig kimatekozom, hogy a színház a harmincnegyedik évadját játssza.
Karinthy Márton
– Felnőttkorba léptünk – úgy látszik egészséges életmódot folytat a színház – kezdi a bemutatást Karinthy – túlélte a miazmákat, először is a rendszerváltást, aztán a rendszerekből való ki-be járkálást, a költözéseket, de úgy látszik, hogy jó génjei vannak a színháznak, mert valahogy kiheverte azt a sok fertőzést, amit kapott. A misszióm az volt induláskor, hogy a Karinthy szellemiséget életben tartsa, folytassa.
– Mit jelent ez a szellemiség?
– Aki nem ismeri, annak Karinthy Frigyes mondását idézem: a humorban nem ismerek tréfát. Állandóan kettős a látásmód – mondja ő, egyrészt a dolgok színét és fonákját egyszerre látja és láttatja műveiben, nem realistán ábrázolja a világot, hanem görbe tükrön keresztül, és ezáltal felhívja a figyelmet mindenre, ami más, mint ami a valóság. Ez az ő látásmódja. Másrészt meg minden másképp van, ez nagyon szellemes, mert mihez képest van másképp? De valóban, mindig másképpen van, mint ahogy elképzeljük, a szülő nő nem olyan, mint egy szülő nő, a férj nem olyan, mint egy férj, a színház nem olyan, mint egy színház, az élet nem olyan, mint az elképzelt élet, tehát mindig az aktuális valóságtól függ, hogy mi milyen, és ő ezt mutatja be írásain, művein keresztül. A színháznak is ezt a szellemiséget gondoltam ki, és próbálom megteremteni, egyszerre legyenek az előadások komikusak, tragikusak, egyszerre mutassa be az élet ellenoldalait, amit a színház jelképe, a nevető és síró arc egymásmellettisége is sugall. Karinthy Frigyesnek volt egy színházeszménye, amit induláskor nagyon erősen akartam felmutatni, éppen ez a minden másképpen van álomszerűség, amire nagyon jó példa az általa írt HÖKÖM Színház első kötetében található Lepketánc című abszurd darab. Ez egy furcsa, szürreális játék, a vakok országában játszódik, a főszereplője Géniusz, aki egyszer csak elkezd látni és ebből adódnak a furcsa helyzetek. Nem véletlenül választottam ezt indulásnak, mert ars poetica-nak is mondhatom az egyfelvonásos fantasztikumot, amely Karinthy Frigyes költészete és filozófiája is egyben. Természetesen rengeteget játszottunk nagyapámtól, a Visszakérem az iskolapénzt-től kezdve a Marha férj-en át a Ki a normális?-ig, és a nagy darabokat, mint A bűvös szék, amiből tévéfelvétel is lett. Tagadhatatlanul a legnagyobb siker a Tanár úr, kérem volt, ami tizenhét évig ment, és csak azért vettük le a műsorról, mert Keres Emil bácsi már nem bírta a fellépést, mint Frőhlich tanár úr. Apámnak (Karinthy Ferenc – Cini, a szerk.) is minden darabját játszottuk, ami játszható, tehát ez is jelenti, hogy őrizzük a Karinthy-hagyományt, de én magam is több művet írtam, dramatizáltam, adaptáltam színpadra.
– Tehát Karinthyból sosem elég.
– Nem bizony. Meg szokták kérdezni, hogy a színház neve kire vonatkozik, nagyapámra? apámra? rám? – azt szoktam felelni, hogy mindegyikünkre, magára a karinthyságra. Nagy örömömre már hallom, hogy becézik a színházat, ha azt mondják, megyek a Karinthyba, akkor ez nem a Karinthy Frigyes úti húsáruházat, vagy ótépét jelenti, hanem minket, a színházat.
– Könnyű a Karinthyt kedvelni, mert Ön nagyon szenvedélyesen szereti és szeretteti a színházát.
– Így van. Épp a szenvedélyről volt szó tegnap Psota Irén színművésznő temetésén, mert ő is valami olyan elementáris energiával vetette bele magát az életbe, ami nélkül nem lehet nyomot hagyni – de visszatérve, én hiszem, hogy ez a harmincnégy év erről is szól, és ezt bizonyítja. A másik fontos küldetésemnek érzem, hogy Gábor Andortól Heltain át, Szép Ernőtől Szomoriig, Vaszary Jánostól Fodor Lászlóig életben tartsuk és bemutassuk a magyar vígjáték irodalom kimeríthetetlen tárházát. Például óriási siker Nóti Károlytól a Nyitott ablak című zenés bohózat, amely a boldog békeidőket idézi, és harminc éve nem ment Budapesten, most pedig a közönség végigneveti a több mint három órás előadást…
– A fergeteges sikert tanúsíthatom, és azt is, hogy itt mindig telt házat találtam, akármikor jöttem. Jó szimattal választja ki, mire lesz vevő a közönség – a tapasztalaton kívül kell ehhez más is?
– A szimat ahhoz kell, hogy tudjam, jó a darab, de valami plusz érzés-tudás ahhoz kell, hogy pont akkor jó a darab, amikor színre viszem. A művek, színdarabok a témájukból fakadóan folyton változnak – mármint az árfolyamuk olyan, mint a tőzsdeindex. Mondok egy példát. A bolond lány itt feküdt évtizedekig, és senki nem nyúlt utána. Tavaly eszembe jutott, hopp, A bolond lány egy remek darab, megcsináltuk és bombasiker, sorozatban megy azóta is. Persze van egy legendája is, ami Domján Edithez fűzi, és bár nem is magyar, hanem francia, mégis klasszikus vígjáték a javából, amit imádnak a nézők. Vagy ugyanígy a Dunai Ferenc által írt A nadrág című vígjáték, ami a Vígszínházban ment harminc éve, előtte meg ötven éve, és én felélesztettem. Színdarabok ezrei itt lebegnek körülöttem, csak jó időben el kell kapni őket, lepkehalászni kell. Ezeket bárki megtalálhatná, és sikert kovácsolhatna belőlük, de történetesen én találok rájuk – ez az a plusz a szimaton felül.
– Március 21. és 27. között rendezik meg először a Purim Fesztivált, aminek Ön az ötletgazdája és a Karinthy Színház ad otthont ennek az egyhetes rendezvénynek. Mit is ünnepel majd ez a fesztivál?
– Izgatott maga a Purim szó jelentése, megkérdeztem, és akik értenek hozzá, azt mondták, ez az a zsidó tavaszünnep, ami a keresztényeknél a Húsvét. A zsidóknál ez nem a szomorúság, meg az örökös fájdalom ünnepe, hanem az életvidámságé, az örömé, a reményé, az újjászületésé, mint általában minden vallásban a tavaszünnep. Maga a Purim március 23-24-e, tehát két nap, de azt mondtam, szervezzünk köré egy fesztivált, mivel rengeteg zsidó témájú darab megy az országban, úgyhogy mi csokorba kötöttük a legjobb ilyen típusú előadásokat. Az én álmom az, hogy itt egy hét alatt egymásnak adja a kilincset Budapest népe. A fesztivál repertoárját és a jegyek fogyását látva úgy gondolom, teljesülni fog az álmom és hagyományt teremtünk ezzel a kezdeményezéssel.
– Mesélne a fesztiválról? Kiemelné néhány elemét?
– Szívesen, órákig tudnék mesélni róla! Február elején kezdtük a munkát. A hétnapos fesztivál hatalmas szervezést és bonyolult egyeztetést igényel a színházakkal, művészekkel. Meg kell említenem a fesztivál főszervezőjét, kollégámat, Katz Petrát, aki a lelke volt az egésznek, ő szedte rendbe a huszonegy produkciót. A hét nap alatt huszonegy produkciót három helyszínen játszunk majd, a nagyszínpadon, a Hököm Stúdióban, és az előcsarnokban, ahol fellép a Besh-O-Drom Együttes.
Lesz Kispárna Mesezenekari koncert és rajzpályázatot is hirdettünk gyerekeknek, mert a mottónk az volt, hogy fesztivál 0-tól 99 éves korig.
Óriási várakozás előzi meg a Szakácskönyv a túlélésről bemutatóját, amiben megismerhetjük XX. század magyar történelmét különböző recepteken keresztül: Hédi vacsorára látja vendégül a közönséget, akik a nagy családi asztal mellett hallgatják-nézik-eszik végig az elmúlt évszázadot.
Megemlíteném Spiró György: Elsötétítés című drámáját, izgalmas lesz az államalapító Herzl Tivadarról (Heltai Jenő unokatestvére volt) szóló darab a Spinoza Színház előadásában, vagy a kaposvári Shylock monodráma Hunyadkürti György interpretálásában, ami az egész kétezer éves háborút érinti a zsidóság és kereszténység között.
Nagy siker várományosa a Gólem Színház Zsé kategória előadása, ami kimondottan a zsidó vicceknek a zsidók által megfogalmazott természetrajzát tárja majd fel.
Megtisztel bennünket Vári Éva a Rose-zal, amely egy humorral átszőtt, szívet melengető mese, egy megkapó jiddis Odüsszeia, amely élni akarásról, bölcsességről és emberi hitről tanúskodik. Itt debütál Székhelyi József Írásba adom című önálló estje, és ami igazi kuriózum, a Lauder Zsidó iskola 12 és 18 év közötti diákokkal játszatja el A velencei kalmárt.
Utoljára említem édesapám, Karinthy Ferenc: Gellérthegyi álmok című darabját, amelyet a KoMod Színház társulata dolgoz fel izgalmas formában, felolvasószínház keretében
– Ír, rendez, igazgat. Vannak segítői ebben a komplex színházcsinálásban?
– Természetesen nagyon jól felkészült adminisztrációs, gazdasági, marketing- és műszaki csapat vesz körül, de a kisugárzó, a szellemi motor én vagyok.
– Ezt a motort olajozni is kell néha. Mit tesz azért, hogy karbantartsa önmagát?
– Nekem az aktív kikapcsolódás a pihenés. Amikor nem színház van, akkor csak magamban üldögélek, írogatok, olvasok, naplót írok – számomra ez a kikapcsolódás. Akkor van valami értelme az aznapnak, ha nem csak a rosszak jönnek – hogy nincs megoldva, nem sikerült -, amik deprimálttá tesznek, lehangolnak, hanem a sikerek kis lépésekben ugyan, de jönnek. Akkor jól érzem magamat és hajt előre a harmincnégy éve megszokott napi rutin. Sokat alszom, nagy igényem van rá, nehezen kelek fel, de, ha magamhoz térek, akkor aztán nagyon sokáig bírom. Az étrendem évek óta húsmentes, hét közben egyáltalán nem eszem húsfélét, hétvégén viszont bepótolom, szeretem a halételeket, néha csirkemellet fogyasztok. Minden nap meleg ebédet rendelek, levest, főzeléket, tésztát eszem, este hideget vacsorázom. Az igazi, magyaros húsokat sosem szerettem, tehát nem olyan nagy áldozat részemről a húsmentesség.
– Látszik, hogy jó kondícióban van, sportol is?
– Igen úszni járok és konditerembe heti rendszerességgel. Kell az állóképességhez, az a titok, hogy nem szabad abbahagyni. Nem szoktam betegeskedni, néha ugyan egy-egy vírus leterít, de gyorsan regenerálódom.
– Inkább természetes alapú szerrel gyógyítja magát, vagy azonnal a hatékony receptes gyógyszer után nyúl?
– Először megpróbálom a természetes alapút, de az a szomorú tapasztalatom, hogy van az a fránya kór, ami antibiotikum nélkül nem legyőzhető, mert csak a betegség idejét és a munkaképesség csökkenést növelem. Rendszeresen eszem táplálék kiegészítőket, D- és E vitamint, aszkorbinsavat teszek teába, de ha érzem, hogy nátha közelít, akkor a marokszámra falt hordós káposztán, gyümölcsökön kívül még ezres C-vitamint is szedek, ezen kívül kalcium pezsgőtablettát a mozgás miatt. Vannak nagyon jó teakeverékeim is, amelyek segítenek bizonyos problémákon. Figyelek arra, mit vásárolok, minden hétvégén elmegyek Budapest egyik legjobb biopiacára a MOM-hoz, ott veszek tejet, vajat, kenyeret és édesítőszert, mert cukrot sem fogyasztok.
Minden évben járok orvosi ellenőrzésre, és elmegyek tüdő- és prosztatarák szűrésre is, amit javasolni szoktam a barátaimnak, ismerőseimnek.
– A holisztikus szemléletű gyógyítás a test betegségei mellett a lelki eredetűekkel azonos szinten foglalkozik. Önnek okozott szorongásokat nagyapja agydaganata – tehát fizikai betegsége – és féltestvére, Karinthy Gábor, költő szellemi leépülése?
– Hát, hogyne, pánikrohamot* váltott ki belőlem, ezt írtam ki magamból az Ördöggörcs című könyvemben. Ötven éves koromban történt mindez, addig elég jól bírtam. Akkor már beindult a színház, elmondhattam, hogy én is sikeres vagyok, és arra gondoltam, vizsgáljuk csak meg a családi örökségnek ezt a részét bennem, hiszen a génjeimben hordozom az ő tragédiáikat is. Tele volt a család zsenikkel és őrültekkel, zseni már nem leszek, az kiderült, akkor mi lesz? És ekkor jött Gábor élete, mint apropó. Nagyapám agydaganata nem érintett meg, mert egyrészt azt a svéd Olivecrona professzor csapata eltávolította, meggyógyította, másrészt még két évet élt és egy sima agyvérzés vitte őt el. Hogy agydaganat nélkül is lett volna-e agyvérzése, nem tudhatjuk – bár azt mondják, az erek a műtét következtében meggyengültek, ezért következhetett be az agyi katasztrófa -, mindenesetre nagyapám fiatalon, még ötvenegy éves kora előtt ment el. Az ő betegségét és halálát inkább irodalomként – Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül – és családi legendaként éltem meg, de nagyon érdekelt, hogy az utolsó két évében hogyan élt. Az Ördöggörcs témája valóban Gábor mentális leépülése volt, nála is lehetett valami destruktív gén. Nagyon sok frusztrált és terhelt ember élt ebben a családban, akiknek az öregkorukról nem sokat tudunk, mert fiatalon haltak meg. A Karinthy-családra nem az egészséges életmód a jellemző.
– Kivéve édesapját, Karinthy Ferencet, becenevén Cinit, aki hetvenegy évesen halt meg.
– Ő a nagyszüleim életmódját látva – kávéházak, cigaretta, alkohol, rendszertelen élet – megpróbált nagyon tudatosan élni. Sportolt, elment vízilabdázni, válogatott is volt, sőt, a ’60-as években ő volt a Fradi vízilabda-, úszó-, és műugró szakosztályának az elnöke. Sokat röhögtünk otthon, mikor ugrik ő mű?, de jó volt, mert engem is megpróbált rávenni, hogy ússzak – elég kevés sikerrel -, pedig Kárpáti Tibor bácsi volt az edzőm (Kárpáti György vízilabda edző édesapja, a szerk.), aki megállapította, hogy remek kapus lennék, mert jó hosszúk a karjaim, így egy ideig jártam edzésre, de aztán ellógtam, átmentem a Vígszínházba, mert az jobban érdekelt. Apám kitett a szigeti bejárónál, intett és mondta, Marcikám, menjél csak úszni!, én megvártam, amíg elhajt, majd jobbra fordultam és irány a Víg!
– Viszont most úszik minden héten kétszer.
– Igen, az igényt megőriztem. És megtanultam, igenis dolgozni kell azon, hogy ne tespedjek el. Apám legendás alakja volt Leányfalunak, az úszáson kívül biciklizett, fejelt a gyerekekkel. Van egy híres írása erről, az Apák és fiúk című:
Dél van, augusztus. Marci egyedül ül a napsütötte verandán, és Hevesi Sándor dramaturgiai dolgozatait olvassa, jegyzeteket készít.
Valaki beszól a kerítésen:
– Hol van apukád?
– A parton fejel a gyerekekkel.
És ez így volt rendjén, ő fejelt, én meg jegyzeteltem, olvasgattam. Már kisgyerekkoromban a színház érdekelt, mindenhol és mindenből színházat játszottam és építettem, a lakásban is a leglehetetlenebb helyeken bukkantam fel azzal, hogy kedves nézőink, kezdődik az előadás, tessék befáradni!
És én a mai napig kint állok a színházam bejáratánál minden este, és én a mai napig várom az aznapi közönségemet, és én ezt a mai napig nem untam még meg.
*„Fogalmam sem volt, mit teszek a következő pillanatban. Csak azt éreztem, hogy a halálfélelem lesz úrrá rajtam. Őrültként rohangáltam fel-alá, hogy szabaduljak a kényszertől: tennem kell valamit. Leugrani az emeletről, fejemet szétloccsantani, vagy a falba verni, vagy más ehhez hasonló borzalmat, egy rajtam kívül álló erő akaratának engedelmeskedve. Éreztem, segítséget kell találnom, különben megőrülök. Bekapcsoltam a számítógépet. A betűk összemosódtak a szemem előtt. Pötyögni kezdtem, mindegy mit, bármit, ami eltereli a figyelmemet.”
(részlet Karinthy Márton: Ördöggörcs, 2003.)