Szerző: Varga Bótos Anna
„A fotográfia számomra a csend egyfajta művészete” – vallja Bruno Bourel Magyarországon élő francia fotóművész nemrég megjelent Ilyen a szerelem című fotóalbumának hátsó borítóján, a Duna-parton csókolózó szerelmespárt ábrázoló lírai fotói fölött, mintegy a kiadvány záróakkordjaként, ami ars poeticájának is beillik. Bruno Bourel neve nem ismeretlen a fotóművészet kedvelői előtt, hiszen a művész több mint 20 éve él fővárosunkban, s nemcsak hogy itt él, hanem egyenesen a város szerelmese is. Kamerája állandó készenlétben, s amit sebtében lencsevégre kap, abból mint mozaikokból mintha egy egész várostörténet kerekedne ki a szemünk előtt. Ezúttal Bourel 1989 és 2014 között készült válogatott alkotásaiból nyílt exkluzív tárlat március 7-én olyan helyen, ahová közönséges halandó eddig csak ritkán, félve és lábujjhegyen tehette be a lábát, a Csabai utcai francia nagyköveti rezidencia szalonjának kifinomultan elegáns termeiben.
„Magyar fényképészek a XX. században keresztül-kasul fényképezték Párizst, a fordítottjára, hogy jelentős francia fényképész éveken át ilyen elmélyülten éli és dolgozza föl Budapestet, nem ismerek példát. Ez persze önmagában kevés lenne művészetnek, ha nem párosulna azzal a finom tehetséggel, természetes tudással, amelyet Bruno Bourel minden egyes felvétele, minden ellesett pillanata hordoz és sugároz. Fényérzékenysége, kíváncsisága, frissessége és komolysága lenyűgöző, ezzel együtt valami sajátos könnyedséggel járja Budapestet, elles, hazalop magának pillanatokat, s tényleg csak sok fehérre és feketére van szüksége, hogy előhívja ezt a várost, a magáét, amelyet azután bárki született budapesti magáénak tudhat és elfogadhat” – jellemezte igen érzékletesen a szerzőtárs, Parti Nagy Lajos a Fényrajzok Budapest című Bourel-kötetben a művészt és egyedülállóan karakteres, egyedi nézőpontú fotóit. Csak olyan író tudja ennyire mélyen megérteni és bemutatni művésztársa alkotómunkáját, aki valóban közeli tanúja a művek születésének és valamiféle közös művészi véna, lelki-szellemi barátság erős szálai erősítik kötődésüket. Kicsit kívülállóként, de a művészet mélyrétegeit fürkészni igyekvő lelkes újságíróként mindehhez csak egyetlen egy szót tennék még hozzá, ez pedig a költészet. Mindazt, amit régi idők poétái és mai rímfaragóink hosszú verssorokba öntve fogalmaznak meg, ő egy villanással, kattintással elénk varázsolja, méghozzá látszólag igen egyszerű eszközökkel, többnyire a fekete-fehér technikát használva, de ebben a két alapszínben a fények és árnyékok játéka, vibrálása, sugárnyalábjai és sziluettjei olyan érzékletes és érzéki, a fehér és fekete megannyi színárnyalatával, nüánszaival, csillogásával és takarásaival árnyalt képeket hoznak létre, amelyek önmagukban is egy-egy kerek történtet mondanak el, hangulatokat, impressziókat, emlékeket ébresztenek, olykor párába, ködbe burkolózva vagy abból kibontakozva, korszakok, tekintetek, mozdulatok, gesztusok keltenek különös gondolatokat, mondják el mindazt a maguk költőiségével, amihez a szavak legtöbbször már kevésnek bizonyulnak. A kiállított harmincegynéhány keretbe foglalt művészfotó elkapott jelenetei egymás mellett mintha egy korszak történetét mesélnék el. A mai retróra hangolt világunkban szívet melengető újra látni a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji budapesti utca azóta már rég letűnt, megszűnt, átépített, modernizált vagy lerombolt üzleteit, feliratait akár mulatságos szituációk díszleteiként, akár önmagukban a városkép részeiként. A fotó előtt (1999) című képen például, amelyen egy csinos nőcske egy Trabant motorházán ülve sminkeli magát, retiküljét hanyagul a kocsi tetejére dobva, talán fotózásra készül, a háttérben pedig a rég megszűnt vegyi áru és piperecikk üzlet árulkodik; de bepillanthatunk a New York kávéházba (1989) is, amint épp ír az író egy elhúzott függöny előtt. A szódásbácsi (1992) című felvételen egy kiveszőfélben lévő mesterség utolsó mohikánja szorgoskodik üzlete bejáratánál töltőket cipelve, az előtérben szódásüvegekkel megrakott nyitott szódáskocsi. S a néző felsóhajt, hát ilyen is volt valaha? A fényrelépő című kép a fény-árnyék kontrasztját helyezi előtérbe az érdekes mintázatú kapu mögül kinéző férfi kicsit misztikus alakjával. A mára már szintén emlékké szelídült régi Jégbüfé ablakában ülők is kedvelt témái a művésznek, a kirakatüvegen tükröződő sejtelmes városképekkel (Öröm a Jégbüfénél, 2001; A tejszínhab, 1999). A tárgyalás című fotó már a mát jelzi a mobilon siettében tárgyaló, intézkedő, minden percét kihasználó loholó fiatal nő ábrázolásával. Szépek és meseszerűek egy-egy arcra, figurára fókuszáló fotói is, mint az Einstein Budapesten, amelyen egy Einsteinre hasonlító, villamoson utazó különös öreg jelenik meg, vagy a Cím nélkül című kép, amelyen a gyönyörű kalapos dáma arca magért beszél. Az életöröm ódája is lehetne a „Csak elképesztő” (2014) című fotó az utcán önfeledten táncoló nyári ruhás fiatal párjaival. A mulatságos vagy groteszk sem hiányzik felvételeiről (Az udvarban, 1992; Groteszk 2006). A fekete-fehér képek között különös színfolt két, színes technikával 2015 februárjában, illetve 2016 januárjában készült budapesti látkép, amelyek az alkonyati kissé felhős kivilágított Duna-parti városkép különös, leheletnyi párába lebegő színeit és kontúrjait domborítják ki.
Bruno Bourel egyébként már számos más kiállításon is bemutatta nálunk munkásságát, egyebek között a csaknem egy évvel ezelőtt a Francia Intézetben rendezett Ilyen a szerelem című emlékezetes tárlaton, és fotóalbumai is megjelentek, mint a Parti Nagy Lajossal együttműködésben készült és szövegeivel kiadott, fentebb is említett Fényrajzok Budapest című reprezentatív album, valamint a 2015 augusztusában napvilágot látott Ilyen a szerelem, Ainsi va l’amour című kiadvány. A kiállítás vendégei kézbe vehették és lapozgathatták mindkét albumot, amelyek kaphatók egyebek között a múzeumok könyvesboltjaiban, az Írók Boltjában, a Mai Manóban, a Bestsellersben és másutt.
Éric Fournier, Franciaország tavaly októberben kinevezett magyarországi nagykövete rövid üdvözlő beszédében hangsúlyozta, a rezidencia (amely a múltban meglehetősen zárt és konvencionális intézmény volt) a jövőben nyitott lesz a művészetek, a művészek, zenészek, festők, fotóművészek s ezzel együtt a nagyközönség előtt is. Ez a nyitás Bruno Bourel kiállításával vette kezdetét, és indította el azt a sort, amelyet majd számos hasonló kulturális esemény követ majd, közelebb hozva egymáshoz a magyar és a francia kultúrát, amelynek nagykövetei elsősorban a Magyarországon élő, vagy hazánkkal szoros kapcsolatban lévő francia művészek és a Franciaországban élő magyar származású alkotók. Hamarosan, március 16-án Valère Novarina neves svájci francia író, dramaturg, rendező és festő mutatkozik be Budapesten a Nemzeti Színház és a Budapesti Francia Intézet közös szervezésében az Intézet Auditóriumában. Március 17-én a Vasarely család lesz a nagykövet és a rezidencia vendége. A Frankofón Fesztivál keretében pedig a Francia Intézetben március 18-án nyíló kiállítás Victor Vasarely művészetének egyik legjellemzőbb műfajára, a sokszorosított eljárásokkal készült szerigráfiák és multiplikák bemutatására fókuszál. A napos idő beköszöntével reprezentatív szoborkiállítás is várja majd az érdeklődőket a rezidencia kertjében. Megpezsdült tehát az élet a nagyközönség számára eddig igencsak elzárt rezidencián, amely ezentúl a diplomácia védett bástyájának szerepét kiegészíti a két kultúra átjárhatóságát, a kölcsönös megismerést és egymásra hatást elősegítő, s a szabad kommunikációra épülő nyitott kulturális szalon hídszerepével, aminek máris kézzel foghatóak az eredményei.
A Bruno Bourel válogatott fotóit bemutató estet a 25 éve Magyarországon élő francia Myoken szerzetes (Yvon Bec) Zen mester, aki nem mellesleg Czifra György és Solchany György tanítványa is volt, meditatív zongorajátéka tette még kellemesebbé, a harapnivalót és a finom francia borkülönlegességeket pedig a Le Gourmet de Bordeaux francia ínyenc bolt szolgáltatta.
Bővebb információ az alkotóról: www.brunobourel.com
Bruno Bourel 1957-ben született Párizsban. Zene- és filmművészeti tanulmányai után, egy Polaroid SX 70-essel kezdett fényképezni a hetvenes évek végen. 1989-ben járt itt először, azonnal beleszeretett a városba, és izgalmasnak találta a rendszerváltozás időszakát. Fekete-fehér Budapest-sorozatait legtöbben saját kiadású képeslapjairól ismerik, melyekből mára több mint 200 ezer példány kelt el. Főként analóg technikával, fekete-fehérben dolgozik. Digitális gépe nincs, képeit maga laborálja. Amióta okostelefonja van, már színesben is fotózik. Számos kiállításon mutatkozott be világszerte, és megjelent könyveit siker koronázza. Az egyik legnépszerűbb, a Parti Nagy Lajossal készített Fényrajzok Budapest című már négy kiadást ért meg.