Szerző: Tóth Judit Nikoletta
Fotók: Tóth Tamás
Néhány héttel ezelőtt nyitott meg a Nem Adom Fel Cafe & Bar, az első fogyatékosok által működtetett kávézó Józsefvárosban. A közösségi térként is üzemelő kávézó kulturális programokkal is várja az ide látogatókat. Ott jártunkkor, egy péntek délután nem csak az asztaloknál, de a közösségi térben is teltház volt, éppen egy 30 fős gyerekzsúr résztvevőit is kiszolgálták az alkalmazottak. A Nem Adom Fel Cafe & Bar két szervezet: a Nem Adjuk Fel Szociális Szövetkezet, és a Nem Adom Fel Alapítvány közös együttműködésével jött létre. Az itt dolgozó fiatalok olyan megváltozott munkaképességű „nemadomfel lelkületű” emberek, akik alapvetően nehezebb élethelyzetben, de olyan lelkierő birtokában vannak, amely által a legtöbbet szeretnék kihozni helyzetükből. Munkahelyük nem csak egy kávézó, de egy integrált közösségi tér és kulturális programok befogadó helyszíne is egyben. Három mentoruk közül Csorba Nórát kértem meg szánjon néhány percet ránk a sok teendője közepette is.
– Látom, hogy nagyon nagyüzem van. Nem is akarlak hosszú időre kiszakítani a pörgésből, és így arról faggatni, hogy hogyan jutottatok el idáig. Már itt vagytok, nyitva vagytok. Jelen vagytok. Amíg vártalak már megállapítottam, hogy a szíve, a lelke és a fő mozgatórugója vagy szinte mindennek. Vannak segítőid?
– Úgy vagyunk, hogy Szilvi, aki bent áll a pultban az üzletvezető. Rajtunk kívül van még egy Úr, aki szintén megváltozott munkaképességű, Ő a felszolgálók koordinátora. Mi hárman, vagyunk mentorok, a srácok segítői, munkatársai és a főnökei is egyben.
– Rengetegen vendég van, minden korosztályból. Párok, baráti társaságok, egy apuka két kislánnyal és még egy gyerekzsúr van az egyik sarokban…
– Igen, a közösségi terünk azért is van, hogy azok a kirekesztettek, azok az emberek, akik úgymond eléggé nem kapnak teret a társadalomban azt érezzék, hogy egy hely biztosan van Budapesten ahová be tudnak menni. Nem mondom, hogy a gyerekek ki vannak rekesztve, de azt sem mondhatom, hogy túl sok bababarát, kutyabarát, fogyatékos barát hely van. Itt a legtöbb dolgozónknak ez az első munkahelye. Én 22 éves vagyok, ez a hely legalább a negyedik munkahelyem… Ebből is érződik az, mennyire nincs elfogadás Magyarországon. Illetve az, hogy erre a helyre nagyon nagy szükség volt. Ezt a helyet a szükség szülte. Úgyhogy nyitottak vagyunk mindenkire. Korosztálytól függetlenül, a szülők a gyerekeikkel is bejöhetnek. Próbálunk úgy működni, hogy fogadni tudjuk a családokat is akár.
(Nóra az interjú ezen részénél, miközben hozzám beszél a szeme sarkából észreveszi, hogy az egyik vendégnek valami gondja akad, és mielőtt még az szólna (bár azt soha nem tudjuk meg egyáltalán szóvá tett volna bármit is) Nóra bocsánatot kér tőlem és átmegy az asztalához. Néhány perces intézkedés után tér vissza hozzám ismét bocsánatkérések közepette folytatni a beszélgetést.)
– Hogy lettél ilyen empatikus? Mindig benned volt ez az adottság vagy ez a helyzet erősítette meg benned? A gondolatod itt volt, beszéltél hozzám és a szemeddel már vetted a vendég gesztusaiból, hogy tanácstalan, valami gondja van. Magadtól mentél oda hozzá…
– 7 éve vagyok az alapítványnál, 15-16 évesen kerültem bele. Egy olyan időszakban, amikor valamire szükségem is volt. Nem tudom megmondani pontosan mire, de talán pont ez az a korszak, amikor a tinédzserek kicsit megbolondulnak. Én akkor kerültem ide, és belenőttem ebbe. Olyan ez, mint amikor egy anyajegy velem nő, nem is veszem észre.
– Pár hete nyitottatok meg. Hogy érzed, mit jelenthet ez a helyzet azoknak az embereknek, akik bejöhetnek hozzátok?
– Nem szoktam zaklatni a vendégeket. Az elején nagyon zaklattam őket. Kértem meséljék el, hogy mit éreznek… Aztán az egyik vendég mondta: ne kérdezzem meg, mit gondol arról, hogy egy sérült ember szolgálja ki. Higgyem el, ő csak keresett egy helyet ahol jól érzi magát, ahol kért, kapott, elfogyasztotta és elment. Hogy azt most egy sérült hozta ki vagy nem, az nem különbözött. Ha ezt nagyon észre akarná venni, akkor észrevenné, de tulajdonképpen nem ezért jött. Természetszerűen csinálunk dolgokat máshogyan mi is, mint ahogy ezek a fiatalok. De nincsen semmi gond. Persze van, mert megváltozott munkaképességűek mind, de baj, meg negativitás, meg gond az nincsen. Nem kell észrevenni a másságukat, nem azt kell az előtérbe helyezni. Nem kell figyelmen kívül hagyni, de nem is ez az elsődleges. Természetesen nem hagyható figyelmen kívül, ezért is van egy speciális tananyagunk, pont ezért vannak speciálisan elhelyezve a srácok képességeik szerint. Azt gondolom, azt nagyon jól csináljuk, hogy a képességeiket rendeljük a feladatokhoz nem pedig a feladatokat a képességeikhez. Albert Einstein mondta, hogy ha fairül akarok viselkedni, akkor a képességekhez rendelem a feladatokat. Nem fair egy olyan verseny ahol egy elefántot, egy halat és egy majmot felküldök ugyanarra a fára, mert nem tudják megoldani ugyanúgy. Természetesen itt vannak olyan feladatok, amelyek megkövetelnek bizonyos szabályokat és az egy keretet ad az egésznek. De egyébként itt mi minél jobban ki szeretnénk hozni az itt dolgozó srácokból a bennük lévő dolgokat. Ami ott van, megvan, de el vannak valamiért rejtve vagy nem lettek felszínre hozva. De hátha ez a munka kihozza belőlük.
– Figyeltem a srácokat, amíg vártalak. Már most egy nagyon jól összeszokott csapat. Nagyon elfáradnak, hogy látod?
– Nem annyira, mert 4 órában vannak foglalkoztatva, így 4 óránként cserélik egymást. Szilvin meg rajtam kívül, mert mi 8 órában vagyunk itt. Azt gondolom, hogy van, aki jobban lefárad. Vannak lazább napok, akkor nem annyira fáradnak el. De ha többen vannak, mint most is, az által többfelé kell figyelni, több terméket kell kivinni. Erre Szilvi nagyon odafigyel, és én ennek nagyon örülök. mert látod én ma is hatszáz felé esek szét… Ha látjuk, olyankor Szilvi leülteti őket, isznak egy pohár vizet, pihennek kicsit. Szerencsére a srácok annyira nem szégyenlősek, jó fél éve ismerjük egymást, szólnak, ha valami van.
– Mennyivel előbb kell hozzátok bejelentkezni, ha valaki programot tervez a közösségi térbe?
– Jönnek megkeresések folyamatosan. Még mindig azt tudom mondani, hogy nem tudok mit mondani, mert annyira új minden. A nyitva tartás, a kínálat és a programok is gyerekcipőben járnak még. De igyekszünk erre is megfelelő szervezettséget találni. Hiszen ez egy kávézó, ahol rengeteg dologra oda kell figyelni azon felül is, hogy jó kávét csináljunk, minőségi dolgokat csináljunk, és még a srácok is jól érezzék magukat. Nagyon sok papír és adminisztrációs dolog van ennek a hátterében, amiről az ember nem is gondolná, hacsak az ember úgy bejön és leül és kávézik egyet. Úgyhogy pár hét türelmi időt kérek mindenkitől, hogy ne mondjak hülyeséget és biztassak mindenkit. Az biztos, hogy nagyobb társaságoknak, bármilyen kérésnek, vagy programnak legalább egy héttel előbb be kell jelentkeznie már most is. De ez még alakul… Minden nap, minden percében megtapasztaljuk, hogy minden mozog. Mikor készítettük fel a srácokat a különböző munkakörökre, akkor is nagyot koppantunk abból a szempontból, hogy volt olyan, akire azt gondoltuk, hogy lássuk meg hogy mi lesz, aztán majd lesz valami, és mégis messze felül teljesít a többiekhez képest is. Ha van egy tervünk, de nem úgy alakul, ahogy terveztük akkor újra kell gondoljuk. Rugalmasak vagyunk. Van a srácok miatt bizony b, c, d és zs tervünk is…
– A falak kialakítása akár kiállítások lebonyolítására is alkalmassá teszi a helyet. Jól látom? Várjátok az alkotók jelentkezését? Hogy képzelitek el?
– Nem zárkózunk el, hogy keressenek, vagy mi keressünk, ez is ki fog alakulni. Ennek valószínűleg én leszek a koordinátora.
– Milyen kulturális eseményeket vártok, terveztek ide?
– Felolvasó estek, slam poetryk. Van a Nemadomfel együttesünk is, de gondolkozunk önálló estekben is. Akár sérült, akár nem sérült zenészek önálló estjeiben. Aukcióknak, sajtótájékoztatóknak, táncelőadásoknak is nagyon szívesen helyet biztosítunk. Amit a hely elbír. Az most már biztos, látod, hogy elbír ennyi gyereket. Ez most nagyon jó visszajelzés.
– Tudom korai kérdés, de tervezitek, hogy a város másik pontján, esetleg vidéken nyissatok hasonló helyet?
– Nincsen kizárva a jövő évi terveink közül. A vidéki helyszínben kevésbé vagyok biztos, ugyan van egy szegedi Nem Adom Fel bázisunk, de nem tudom mennyire erősen vagyunk jelen ott.
– Ha egy megváltozott munkaképességű, fogyatékossággal élő ember be szeretne kerülni hozzátok milyen módon tudja ezt megtenni?
– Mindenképpen érdemes megpróbálni. Ha jelenleg nincs is munkakör vagy nincs lehetőségünk felvenni embereket, akkor megüresedésnél, vagy ha pályázatot nyerünk és lesz lehetőségünk felvenni embereket, akkor természetesen minden további nélkül. Ha megfelelő az illető vagy arra a posztra keresünk embert, szólunk. Mindig érdemes érdeklődni. Nálunk ez nagyon fontos, hogy mindenképpen válaszolunk is.
– Boldog, elégedett ember vagy Nóra…
– Nyilván ez a fajta pörgés, ami itt megy 2,5 hete mióta megnyitottunk ez nem igazán ad a magánéletemnek teret. Most minden másodpercemben itt vagyok, még akkor is, ha nem dolgozom. Hazamegyek, lemegyek vásárolni és azt nézem, mi minden lenne jó a kávézóba (nevet). Se időm, de kedvem nincs most másra, minden gondolatom itt jár. De tudom, hogy ez nem lehet mindig így. Ők egy idő után önállósulnak, belakjuk a helyet, belakjuk a munkaköröket, és akkor az önállósodás veszi a kezdetét.
– Ez a kávézó nagyon sok embernek többet jelent, mint egy újabb szórakozóhely. Sokan, akik így születnek, akik sérült gyermeket nevelnek, akik felnőtt korban veszítik el valamelyik képességüket végre megtapasztalhatják a teljes értékű élet lehetőségét így is. … Arról nem beszélve, hogy nagyon erős üzenetet hordoztok a „normál populáció” tagjai számára is…
– Ez a kávézó példaértékű lehet. Nem bizonyítani akarunk, csak talán lesz egy reálisabb, valósabb kép arról, hogy igen, a sérült emberek is tudnak teljes értékű életet élni. Igenis van helyük a munkaerőpiacon, csak a képességükhöz kellene rendelni a feladatokat. A Down-szindrómások egészségügyben, idősek otthonában fantasztikusak lennének. Nálunk a konyhán vannak a vendéglátó ipari egységben, nagyon ügyesek, fantasztikusak. A felszolgálóink kedvesek, aranyosak. Lehet, nem úgy csinálják, mint mások ezt a feladatot, de nagyon jól ellátják. Kicsit ki kéne lépni az átlagembereknek is a komfortzónájukból. De ez az, ami sok mindenkinek nem megy. Egy kicsit több türelem kell igen, de ezekkel az emberekkel együtt dolgozni, velük együttműködni igenis személyiségfejlődéshez vezet mindenkinél. Az intelligens szó jó erre. Aki sérült emberrel dolgozik, az egy idő után igenis egy intelligensebb szintre tud lépni önmaga is. Hozzáteszünk valamit ezekhez a srácokhoz, és ők is hozzánk. Tudod, mindenkinek eljön az, amikor egyszer ennek a földi létének a végére ér és akkor elmondhatom: „Igen, valamit tettem. Egymásért tettünk valamit. És ez jó. Ez így kerek.”
A Nem Adom Fel Cafe & Bar Facebook-oldala: https://www.facebook.com/nemadomfelkavezo/?fref=ts