Szerző: Ványi Viktória
2015. október 13-án nyílt meg Turós Margareta fotókiállítása az ELTE Konfuciusz Intézetében. Turós természettudományokat és filozófiát tanít, kulturális antropológus, a PR Herald fotóriportere és rovatszerkesztője.
Turós Margareta
Az este a kiállított képek hátterét bemutató élménybeszámolóval kezdődött, melyet Chen Timi és Zhong Shenni tradicionális dallamai követtek, előbbi énekelt, utóbbi egy jellegzetes kínai négyhúros pengetős hangszerből a pi-pából csal elő éteri muzsikát.
Ha távol-keletről beszélünk, azt hiszem nincs ember, akinek lelki szemei előtt ne jelennének meg finom mívességgel készült porceláncsészék, melyekbe szertartásosan kerülnek a csodálatosan gőzölgő teaköltemények. Rohanó világunkban a tea rituálé igazi testi-lelki felüdülést jelent, amit ezen az estén Wang Yunjie varázsolt elénk.
Mivel Turós remekül ír, ezért élménybeszámolója néhány mondatát idézném ide, mert az adaptáció csak elvenne a varázsból, hisz sajnos nekem még nem volt szerencsém ehhez a csodálatos országhoz.
Gasztronómia és emberi kapcsolatok Kínában:
„Délután megéhezem és bemegyek egy étterembe. Sokan ülnek asztaloknál és előttük fő egy egy leves. Kapnak valami nagy tálat, azt hiszem a rajta levő dolgokat kell beledobálni. Leülök, de semmit nem értek. Mellettem egy kedves kínai lány és mily szerencse, beszél angolul. Caroline Fang, hisz a kínaiaknak van angol nevük, sales manager a Kingstonnál. Segít, rendel nekem és beállítja a vizem hőfokát. Kész művészet itt az evés és a kínaiak állandóan esznek, mégis soványak, mert egészségesen táplálkoznak. Caroline mindent megold nekem, tanítja az evés keleti művészetét. Megjön valami sonka. Elkezdem enni, mindenki nevet rajtam, be kell dobni a levesbe és helyben főzni. Tehát főzöl és eszel egyszerre. Jönnek saláták, tészták, művészeti alkotások, gömbök, hengerek, fogalmam sincs mik, de finomak. Nagyon jóllakok. Olyan nagy barátnők leszünk, hogy elmegyünk egy nagy hutongba. Ott az élet maga, élő zene, millió ember, régi kínai házak, menyasszony, amit csak el lehet képzelni. Nevetgélünk, megbeszéljük az összes nép férfijait, elmondja, hogy ő spanyol fiút szeretne, a kínai férfiak átvágnak, nem szeretne innen férjet. Attól is fél, hogy az európaiak majd hazaküldik. De tele van vágyakkal, reményekkel. Értem én, de milyen jól jönne egy sör. A kínai sörnek semmi ereje, újabban a vörös borra szoktak rá. Caroline csak fagyizik, de megjön az életkedve, majdnem nekem is, csak fáradt vagyok. Állandóan ölelget, a kínai nő érintős fajta, ezt megtapasztaltam. Nehezen vállunk el, majdnem elsírja magát, ugye jövök még. Utánanézek, amint eltűnik egymilliárd ember között és eldöntöm, hogy nem felejtem el. Facebook nincs Kínában, mert nem engedélyezik, csak wechat, de Caroline kijátszotta, hongkongi oldalról facebookozik. Tehát még egy ok, hogy ne felejtsem el.”
A láma titka:
„Elmegyünk imádkozni, én csak fotózok és figyelek. Egyik templomban veszünk egy szép selyemmel bekötött gipszcserepet, nehéz és nem tudom, mi van benne. Mindhármunknak van. Elmegyünk vele száz kilométereket a nagy hegyekbe, egy szent tóhoz, ahol egy őr őrzi a tavat és bedobjuk a tóba a kívánságainkkal együtt. A tó meghallgat vagy nem. Jakok és árusok vannak a tó körül, visszafele az úton juhcsordák a magas hegyekben és egy szelid tibeti motoros jelenség.
Este a lámát elhívják valamerre, szellemekkel kell, beszegetni vagy ki tudja. Kimegyek és olyan hangokat hallok, mintha hatalmas verekedés tört volna ki. Megijedek. Lemegyek és látom, hogy egy nagy templomban a lámák mantráznak, csapkodják a kezüket, kiabálnak, néha kettő három kiszalad és visszaszalad nem igazán értem, olyan, mint egy színház. Nem mehetek be, csak kintről nézhetem. Különös állapot. A hozzáállás olyan, mint a zsinagógákban, minden láma dumálhat közben, a kis lámanövendékek játszanak, nevetgélnek.
Visszamegyek, addig már a láma is megérkezik. Próbálom megfejteni mit, csinál. Semmit. Ül és tesz, vesz. Sehogy sem tudom elképzelni mitől olyan nagy ez az erő.
Másnap reggel a láma a fiatalokkal Buddhákat készít, aranyozott Buddhák, élesztő Buddhák, amiben növények kenek életre.
Hihetetlenül precízen simítja a ragasztót. a hangja mély és minden mondta után mormog, ez tibeti szokás.
Még megkínál étellel és azt mondja, jöjjek még. Ritkán esett valami ilyen jól az utóbbi időben… Nem tudok aludni. Valami úr van bennem és egyszerre valami ismeretlen megértés.
Mit reméltem, hogy megoldja az életemet, a millió bajom, a szorongásaimat, a fájdalmaimat, az egzisztenciális gondjaimat? Azt hittem megtudom a titkát és megváltoztatom a sors kerekét? Hiszen csak egy ember… egy magányos ember, aki mások szemében szent.
Semmi más. Elaludtam. Különös álmot láttam, én aki nem álmodok, a láma ment felfele a hegyen, én nehezen másztam, kifulladtam, ő csak ment felfele és én féltem, hideg volt és nagy köd. Egyszer hátranézett, hogy ott vagyok? Akkor tudtam, hogy nincs sem félelem, sem szorongás, sem vágy.
Egyetlen pillanat volt az egész. Aztán már ott voltam a szent városban, a lámák imádkoztak.
Felébredtem és felgyújtottam a villanyt. Ötcsillagos szálloda.
Te jó ég!
Hát hogy nem értettem eddig?
A szent város titka nem a csoda volt, hanem az alázat.
Az elfogadás és a mások megsegítése.
Abban a pillanatban a tea ott főtt a láma kemencéjén, ropogott a fa, a kutyák aludtak az udvaron, a láma csak ült és hallgatott. Minden olyan egyszerű volt. Olyan hihetetlenül egyszerű… Átjött kétezer kilométeren is.
Ez a kis rész, ez a kép maradt bennem és remélem, végigkísér életem során, amikor megfeszítve küzdök, amikor nyerni akarok, amikor veszítek, amikor győzők, amikor elhagy a remény… amikor a dolgokat bonyolultnak érzem és látom. Ez az én egyetlen mantrám…”
Om Mani Padme Hum
Turós Margatera fotókiállítása 2015. december 18-ig látogatható az ELTE Konfuciusz Intézetében (1088 Budapest, Múzeum krt. 4/F. I/16.).