Szerző: Monostori Andrea
Fotók: Kaunitz Miklós
Az idén Szép Ernő-díjjal jutalmazott Nádas Péter Találkozás című drámáját Eszenyi Enikő rendezésében, az ősbemutató után 30 évvel ismét műsorára tűzte a Pesti Színház. A bemutatót október 23-án tartották, ezzel is emlékezve a műben is megidézett 50-es évek vészterhes korszakának áldozataira. „Az előadásra készülve új formákkal kísérletezünk, szokatlanul nehéz feladat elé állítottam az alkotótársakat, de a két főszereplőnek, a fantasztikus színészkollégáknak, a nagyszerű zenekarnak és a Pesti Színház kiváló munkatársainak köszönhetően a nézők előtt, estéről-estére megszületik majd valami egészen rendkívüli színházi hatás.” – mondta el Eszenyi Enikő a darabról, melynek két főszerepét Börcsök Enikő és Király Dániel alakítja, zenéjét Vidovszky László komponálta.
A bejáratnál mosolyogva jó szórakozást kívánnak a kedves nézőnek, és miután vettünk egy frissítőt a büfében, és végigböngésztük az ősbemutató szereposztását, korábbi színrevitelekből származó képekből és a műből vett idézetekből álló mini-kiállítást, besétálhatunk egy fekete függönnyel félig eltakart terepasztalhoz, rajta egy panelházak szegélyezte, őszi tér, két sínen mozgatható, egymás felé haladó alakkal. Egyikük férfi, másikuk nő. „Tragédia szünet nélkül” – mondja a dráma alcíme. Sejtjük már, hogy valami készül. Aztán két hosszú órára bekerülünk abba a megfoghatatlan térbe és időbe, amit a színészek játéka, a rendező határokat feszegető alkotásmódja, az előadással szervesen együtt mozgó zene teremt.
ultima-thule-hegedus-andrei-kiallitasmegnyitoja-a-tat-galeriaban-2015-januar-14-en-foto-stuhl-agnes
A Találkozásnak ha csak a történetéről akarnánk beszélni, azt egy-két mondatban megtehetnénk. Egy nő, Mária és egy fiú találkozása ez, aki hasonlítva apjára, felidézi Máriában a múltbéli történéseket: szerelmét az apával, fogságba kerüléseit az ÁVH-nál, a tragikus végkifejletet. A történet nagyon egyszerű, mégis annyi küzdelem, fájdalom, kín és szenvedés feszül benne, hogy elmondani, verbalizálni szinte lehetetlen. Mária és a fiatalember a színen egy végtelenül egyszerű, fehér falú szobában találkoznak, a nő beleroskadva a múlt árnyékába, a fiatalember hajtva a vágytól, hogy megtudja, ki volt az apja, hogy ezzel megismerje, el tudja helyezni a létben önmagát. Beszélni szeretnének, végre beszélni valakivel, de a gondolatok nem találnak kiutat. „Amit mondok, azt nem gondolom. Amit gondolok, azt nem tudom kimondani. Most például ezt gondoltam, és sikerült kimondanom. De ez egy hülyeség.” – mondja a fiatalember, visszhangozva ezzel egy korszak meghasonlását önmagával, egy orwelli világ gondolati abszurditását.
A szereplők szinte nem is szólnak egymáshoz, monologikus szövegeik egymás mellett, egymásra reflektálva haladnak, összegabalyodnak, telítve testiséggel, kegyetlen érzékiséggel, kibírhatatlan erőszakkal. Az egész mű érzelmi intenzitása az egyszerű, szinte üres térben tovább visszhangzik a zenében, ami ráépül a legjelentősebb pillanatokra, és még jobban bekúszik a bőrünk alá a mesterségesen felerősített zajok által. De a feszültség még fokozható: az eredetileg a szereplők múltat feltáró beszédéből megismert töredékek itt filmként, a fehér falra vetülve meg is jelennek. Csíkokból álló vetítővászon ez valójában, függöny, mely mögé a szereplők belépve egy másik síkba kerülnek. A fal végig ott marad: a visszaemlékezés eseményei mögötte történnek, de a szemünk láttára, élőben, bravúros operatőri megoldásokkal. A színen az egyik szereplő akár percekig csak ül, statikussá merevítve a képet, miközben mögötte óriásira méretezve küzd a másik a lélektani gátakkal, elfojtásokkal. Maga a színpadi kép is kifejezi: az elmondhatatlan mégis csak az marad, hiszen csak áttételesen beszélhető el.
Nádas Péter önéletrajzi ihletésű drámája egy olyan korban született, olyan korról szól, amire már (főleg a fiatalok) csak egyre homályosabban emlékezünk. Az események, akár napra pontosan elmesélhetőek, de csak száraz tények, évről évre ismétlődő, talán fakuló megemlékezések kellékei maradnak, lesznek, ha nem tudjuk átérezni, mit jelenthetett élni egy utópisztikus világban, a Kádár-korszakban. Ülünk a kényelmes színházi székeinkben, mellettünk esetleg kekszet ropogtatnak a sötétben, és vagy úgy kapcsolják ránk a nézőtéri fényeket, hogy jóllaktunk a kitűnő színészi játékkal, vagy úgy, hogy a zsigereink rándulnak össze attól az emóciótól, amit a darab megmozdít, lebegtet végig a fejünk felett. Ez az érzés valóban elmondhatatlan – akkor sem voltak, és sosem lesznek rá szavak.