Szerző: Varga Bótos Anna
7 órához közeledve az egész színház a premier különös hangulatú lázában ég, az előcsarnokban javában gyülekeznek a nézők, közöttük szép számmal szakmabeliek, a sajtó munkatársai, ismerős arcú nobilitások, a fényképezőgépek sűrűn villannak, csattognak, s a nézőtéren is felerősödik a helyüket keresők ünnepélyes moraja. A lapfüggöny még leeresztve, de már megadja az alaphangulatot a rá vetített végtelen tenger látképével. S észrevétlenül már benne is találjuk magunkat a történetben. Egy pecás jelenik meg szótlanul az előtérben, hangtalanul leül székére, és bedobja a vízbe a horgot. Vár és figyel. A hajnali csend még háborítatlan, de már sejteti a mélyben lüktető életet és feszültséget. Majd hirtelen kivilágosodik a szín, az áttetsző függönyről elmosódik a tenger képe, s előtűnnek a szereplők. Elkezdődik a reggeli nyüzsgés a kisváros főterén, a Velencét jelképező, szárnyas oroszlánt magasba emelő oszlopos szökőkút körül. Az idilli csendet azután fokozatosan felváltja valami hirtelen kirobbanó, szenvedélyes mediterrán temperamentum, s kibomlik belőle egy fergeteges és mulatságos történet, amelynek hol összekuszálódó, hol kibogozódni látszó szálai mentén örök emberi karakterek bújak elő, akik furfangjukkal, csetlő-botló ügyetlenségükkel, szószátyárságukkal, indulataikkal, intrikáikkal, bölcsességükkel vagy együgyűségükkel forrósítják fel pillanatok alatt a légkört. Nem velencei paloták gazdag főurai, kellemkedő úrhölgyei, nem is tehetős polgárai állnak ezúttal a rivaldafényben, hanem csupán egyszerű, szegény falusiak. Carlo Goldoni, a ma is népszerű 18. századi velencei szerző nem kevesebb mint 250 színdarabja közül csaknem 60 komédia. A Chioggiai csetepaté „az érett Goldoni legsajátosabb műfaját, a jellemábrázolásra és megfigyelésre felépített polgári-népi vígjátékot képviseli, amelyben kora társadalmáról, szokásairól és felfogásáról ad ízes, találóan megrajzolt képet. Az emberi hibák: a kíváncsi, a hazug, a fecsegő, a fösvény vagy a nagyzoló megszemélyesítőit bántó él nélkül, mintegy mosolygó, megértő elnézéssel mutatja be” (Világirodalmai Kisenciklopédia).
Carlo Goldoni: Chioggiai csetepaté, Pesti Magyar Színház: Fotó: Zsigmond László (fotó forrása: Pesti Magyar Színház)
A cselekmény látszólag egyszerű. A Velencével szomszédos Chioggia népe éli mindennapi életét. Fő megélhetésük a halászat. A férfiak kimennek a tengerre, sokszor hosszú hónapokra, asszonyaik, leányaik pedig várják visszatértüket. Csipkeverés a fő tevékenységük, s munka közben folyik a csevegés, csipkelődés, pletyka, s ahogy az lenni szokott, sokszor egy parányi szikra, egy félreértett szó, egy kis féltékenység, esetünkben egy kikötői sülttök-árus gunyoros és hetyke csipkelődése elég ahhoz, hogy fellobbanjon a láng, és kitörjön a viszálykodás, amely azután egyre dagad, egyre bonyolódik, míg végül csak egy kívülálló bölcsessége, történetünkben a büntetőbírósági jegyző segít úrrá lenni a helyzeten, ügyesen elsimítva a perpatvart, hogy a végén eljöjjön a nagy megbékélés. Közben sürögnek-forognak a kor és a hely emblematikus figurái, köztük a jól ismert velencei álarcosok, csíkos trikós tengerészek, bohócok, kalmárok, halászok. A lárma, a tülekedés, a vaskos tréfálkozás, odamondogatás, fenyegetőzés hol elcsitul, hol felerősödik, amely azután szép dallamokban, áriákban vagy éppen gitárpengetésben és közös éneklésben oldódik fel.
Carlo Goldoni: Chioggiai csetepaté, Pesti Magyar Színház: Fotó: Zsigmond László (fotó forrása: Pesti Magyar Színház)
Vajon mi a titka annak, hogy Goldoni még ma is közkedvelt, művei folyamatosan műsoron vannak itthon és a nagyvilág színpadain egyaránt, sikert sikerre halmoznak, és bevonzzák a színházakba a közönséget? Mi adhat ma aktualitást egy 250 évvel ezelőtt íródott történetnek? Mitől áll közel hozzánk Lucietta vagy Fortunato alakja? A titok nyitja talán abban rejlik, hogy a világirodalom nagyjai, mint Molière vagy Shakespeare, így Goldoni is olyan általános és mélyen emberit, életigenlőt, felrázót, olyan tiszta életérzést tudnak megmutatni, ami függetlenül koroktól és divatoktól mindig közelről megérintik az embereket. S mindezt olyan játszi könnyedséggel, vidámsággal, cinkossággal teszik, hogy észre sem vesszük, mennyire rámutatnak gyengeségeinkre és gyarlóságainkra, s a maguk módján mulattatva tanulságok levonására késztetnek. Talán ez lehet a titka a Chioggiai csetepaté sikerének is, amely Goldoni életművének egyik igazi ékessége, s amelyet ezúttal a Pesti Magyar Színház tűzött műsorára Kéri Kitty merőben új felfogású rendezésében. Az október 16-i bemutató igazolta is a darabhoz fűzött reményeket, mert a siker kirobbanó volt, a taps szűnni nem akaró.
Carlo Goldoni: Chioggiai csetepaté, Pesti Magyar Színház: Fotó: Zsigmond László (fotó forrása: Pesti Magyar Színház)
A gördülékeny és lebilincselő, a figyelmet mindvégig ébren tartó, pergő játékstílus, a kidolgozott és látványos mozgástechnika, a hozzá jól megválasztott zenei aláfestés, a díszlet és a kosztümök összhangja olyan egységet és harmóniát teremtett, amely a magas színvonalú színészi teljesítményt még jobban kihangsúlyozta, s ezzel olyan különleges atmoszférát sikerült megteremteni, amely a nézőt valóban egy távoli, de mégis oly közeli, szinte ismerős mesevilágba röpítette. Az így felépített szcénában minden finom jelzés különös jelentőséget kapott. A szereplők világos pasztelles, egyöntetű fehér-bézs-mogyorószín öltözéke kellemes összképet varázsolt a színpadra, a csipkék, fodrok, fűzők, libbenő hajpántok, szalagok, kendők izgatóan nőies kavalkádjában, amelyben Lucietta kivillanó piros harisnyája és jegyesének, Titta-Nane övének vörös csíkja központi szerepükre ügyesen felhívta a figyelmet, ugyanígy a jegyző fekete ruhája és kellékeinek színe is a másságra, a kívülállóságra. A ruhák árnyalatai jól rímeltek a drapériák, a vitorlák, a kövezetek hasonló színeivel. A barokk zenei betétek kiváló, érzelmekre ható kísérői voltak a groteszkké, pantomimszerűvé stilizálódott verekedéseknek, civakodásoknak és összeborulásoknak. A csipkeverők ritmikusan összehangolt hol kiegyensúlyozottabb és kecsesebb, hol lendületesebb és indulatosabb mozdulatainak látványa külön esztétikai élménnyel ért föl. Minden dinamikusan hullámzott, mint a tenger, hol légiesen lebbent, rebbent, libbent, hol pedig zúgott, morajlott és örvénylett, mint amikor dühöng a vad, őrjöngő és mindent elsöpörni látszó vihar. A darabot jól értelmezhetővé és tagolttá tette az egy-egy nagyobb jelenetet lezáró alkonyi naplemente megnyugtató látványa, vagy a lapfüggönyre vetített tengerparti látképek váltakozása.
Carlo Goldoni: Chioggiai csetepaté, Pesti Magyar Színház: Fotó: Zsigmond László (fotó forrása: Pesti Magyar Színház)
A közönség nem egyszer nyíltszíni tapssal jutalmazta a legkiválóbb színészi teljesítményeket: Eperjes Károly Fortunato szerepében, hűen önmagához, brillírozott a tipikus olasz, minden porcikájában izgő-mozgó-rezgő, hadonászó, sodró beszédű, hol megfélemedett, hol meg a megoldást kereső felbátorodott kisember figuráját minden gesztusával zseniálisan formálva felejthetetlen karakterré; Balsai Móni Lucietta szerepében alakított igazi hús-vér figurát, a féltékeny, provokáló, sértő és sértődő, de végül szerelmével megbékélő vérbeli nő alakját, Soltész Bözse Orsetta jellemformálásában tűnt ki, jól jelenítette meg Gémes Antos is a megbolydult szerelmest, Titta-Nanét, Horváth Illés Beppe alakját, Rajkai Zoltán a jegyzőt, Gáspár Kata Checcát, Takács Géza Toffolót, Fillár István pedig Vicenzót keltette valóságos életre. Kivétel nélkül minden szereplőnek sikerült teljességgel belebújnia az általa megszemélyesített hős bőrébe. Az ötletes díszlet- és jelmeztervezés Berzsenyi Krisztinát dicséri, a lendületes és látványos mozgások tervezője pedig Frank Róbert volt.
Carlo Goldoni: Chioggiai csetepaté, Pesti Magyar Színház: Fotó: Zsigmond László (fotó forrása: Pesti Magyar Színház)
Kéri Kitty, színész-rendező egy korábbi interjújában így vallott a darabról és arról, szerinte mi is a mondanivalója: „Carlo Goldoni újító volt, megreformálta a komédiát, megalkotta a polgári vígjátékot. Színészeit arra biztatta, hogy dobják el a maszkokat és a rögzített formákat, szakított a hagyományokkal, például a commedia dell’artéra jellemző improvizációs szöveggel, és az emberi természet bemutatására törekedett. Semmi sem érdekel jobban, mint az emberi szív, és ez az, ami fontos nekem is. Egy nevetséges gesztus, egy szelet sült tök elfogadása miatt hogyan feszülnek egymásnak az indulatok, hogyan fakadnak fel vélt és valós sérelmek, szakítanak szerelmesek, s az ehhez vezető szélsőséges lelki folyamatok ábrázolása nagyon jó lehetőség a színésznek. Ugyanakkor szerettem volna játszani a korral, a commedia dell’arte formáival. Ezért például a verekedések nem naturalista módon, hanem elemelten, Vivaldi zenéjére, a commedia dell’arte stílusában történnek. Egy másik meghatározó pont a jegyző személye. Szerintem Goldoni saját magát írta meg ebben a szerepben. Ő maga is élt ebben a kis Velence melletti halászfaluban, Chioggiában, ezért nagyon jól ismerte az ott élők mindennapjait, érzéseit. A kirekesztettség, féltékenység vagy rosszindulat, az ármánykodás mindenhol megtalálható. Ennek ellenére – akárcsak Goldoni – én is hiszek abban, hogy az ember képes a változásra, nevelhető, és sok-sok bonyodalom után egyszer csak minden jóra fordul. Főleg ha van hozzá jó szándék is, amit Chioggiában Isidoro, a büntetőbírósági jegyző – kívülről jött emberként – képviselni próbál.”
Carlo Goldoni: Chioggiai csetepaté, Pesti Magyar Színház: Fotó: Zsigmond László (fotó forrása: Pesti Magyar Színház)
A Pesti Magyar Színház Chioggiai csetepaté előadása valóban felhőtlenül szórakoztató, vidám előadás, igazi vérbő komédia, amely nemcsak önfeledt kikapcsolódást ígér, hanem tartalmas kulturális élménnyel gazdagítja és feledhetetlen pillanatokkal is megajándékozza a nézőt. Még azok számára is sok újat mondhat és felüdülést jelenthet, akik korábban, más rendezésben már látták a darabot, mert az eddigiektől merőben eltérő aspektusban és felfogásban tárja elénk Kéri Kitty rendezése Goldoni remekművét. Egy isteni komédia, isteni csapattal, isteni feldolgozásban!
További információ: www.magyarszinhaz.hu