Szerző: Lanczinger Mátyás
Idén 100 éves a magyar animáció. Aki tehette, ezt megünnepelhette az idei KAFF-on Kecskeméten, de ha lemaradt, szeptember 6-án pótolhatott az Urániában, ahol impozáns válogatást lehetett megtekinteni (ugyanakkor még hátra vannak a szokásos őszi animációs események is, pl. a Primanima, tehát lesz még módunk fesztiválhangulatra). Jómagam két blokkot néztem meg, ebből az egyik egész estés alkotás, míg a másik egy igencsak tömény rövidfilmes egyveleg.
A tenger dala
Tomm Moore: A tenger dala (fotó forrása: Uránia Nemzeti Filmszínház)
Tomm Moore neve ismerősen csenghet azoknak, akik halálosan beleszerelmesedtek a Kells titka c. animációs filmbe. Én valahogy nem tartozom közéjük, de kíváncsi voltam erre az új alkotására is, mivel már nagyon sokan lelkendeztek róla. Ha be kéne tájolni Moore világát, valahogy úgy írnám le, hogy veszünk egy adag Miyazakit (érzékeny világ, lassan hömpölygő hangulat), hozzáadunk egy kanálnyi Genndy Tartakovsky-t (főleg a rajzi világ miatt), kisütjük, végül kelta mitikus hangulattal hintjük az egészet. A sztorit nem fogom részletezni, mindenki nézze meg a filmet, mert tényleg érdemes. Nagyon sok minden jól eltalált, pl. hogy egyszerre tud szólni gyerekhez és felnőtthöz is, szinte azonnal megfog a hangulata, kevés az üresjárat és szerencsére az éneklést sem nagyon erőltetik benne (fura módon a szinkron során megelégedtek a nem túl elegáns félmegoldással: néha magyarul szól az ének, máskor meg angolul). A film „gonoszáról” kiderül, hogy nem velejéig rossz, csupán miközben edzette az élet, belegabalyodott a rossz döntések következményeibe, és már teljesen vakon nem tud szabadulni saját szürke addikciójából. Azt a helyzetet látjuk, amikor a túlzott féltés és a jó szándék vezet egy többgenerációs sorstragédiához – ez pl. egy elég felnőtt tartalom. De szerencsére mindig akad egy csoda (jelen esetben egy kislány és egy kisfiú összetartó erejének képében), hogy fordítson a dolgok menetén. Bár a jelenetek kevésbé grandiózusak (pl. akciók terén), de ami a háttereket illeti, azok annál inkább. Geometrikus, illusztratív világ, melyet hosszú percekig tudnék nézegetni, akár egy képeskönyvben. Mi több, kedvet kaptam, hogy újra próbát tegyek a Kells titkával is.
Válogatás díjnyertes rövidfilmekből
Bucsi Réka: Symphony No. 42 – Fotó forrása: Uránia Nemzeti Filmszínház
Külön örömmel töltött el, hogy a vetített alkotások kb. 70%-a fiatal alkotótól származik, mi több, nagy része az alkotásoknak diákfilm (évközi vagy végzős vizsgafilm), főként a MOME animáció szak diákjaitól. Nem fogok minden egyes alkotásról külön-külön írni, inkább csak a kedvenceimet emelném ki. Érdekes módon a legfrissebb és számomra legérdekfeszítőbb alkotásoknak mind volt egy közös vonása, az, hogy felborították a hagyományos mesélős kereteket, merészek, harsányak, érdekesek (és abszolút világszínvonalúak, mind gazdag vizualitásukban, mind animációs technikájukban), de szinte sosem üresen öncélú, vagy ha mégis, akkor is mindenképp szórakoztató módon közölték a közlendőt. Pl. a Symphony No.42. (Bucsi Réka), ami már rengeteg külföldi elismerést és díjat szerzett és ha akarom, egy óriási blöff, de lehet, hogy pont nem is akar több lenni. Rövid, abszurd jelenetek egymásutánja, szinte minden másodperce jut egy vizuális poén, végig érdekes és iszonyú laza, miközben apró momentumaiban teljesen érzékeny, többször nézendő alkotás. Nálam ez szerepel az első helyen, karöltve Bertóti Attila Mese c. alkotásával, aminek pl. van egy követhető narratívája, illetve kerete, de azon belül pedig egy teljesen akciódús, ereszd-el-a-hajam stíluskavalkád, egy animációs orkán, ami teljesen jól visszaadja a fékezhetetlen gyermeki fantáziát, ugyanakkor egy testvérpár alá-fölé rendelt viszonyát is. Humoros, könnyed, stílusos módon. Az öncél vádja érheti esetleg Tóth Luca A kíváncsiság kora c. filmjét, kicsit köldöknézős, ill. bizarr hangulatú alkotás, mely mégis nagyon szuggesztív és szintén nagyon erőteljes látványvilággal bír (számomra pl. kortárs művészképregények világát idézi, mint amilyeneket a Nobrow kiadványaiban lehet olvasni). Beszippant és nehezen ereszt. A Bab Berci köve (Kovács Márton) már hagyományosabb mű, ami a mesélést illeti, de a tartalmi mélység itt sem marad el, az alapot Lázár Ervin adta és szerintem sikerült hűen is követni, a látványvilág pedig igencsak gazdagra sikeredett (bármelyik külföldi stúdiófőnök elismerősen csettintene).
Bertóti Attila: Mese – Fotó forrása: Uránia Nemzeti Filmszínház
Említés szintjén azért ne feledkezzünk meg a többiről sem: akadt itt vérbő, fekete humorú világ (Gellár Csaba: Blackwood), pazar 3D animáció (Ringeisen Dávid, Ruska László: Papírvilág), csúcsra pörgetett abszurd belső monológ (Kopasz Milán: Frusztráció), cuki, bár kissé szájbarágós stop-motion toleranciakampány (Kapitány Frigyes: Gyurmók), ill. festői szépségű lírai hangulat (Ducki Tomek: Fürdő). Az Uránia legnagyobb terme amúgy majdnem teljesen tele volt és a közönség abszolút hálásan fogadta ezeket a filmeket, tapsoltak, nevettek, abszolút együtt voltak az alkotásokkal, ami azt sugallja, hogy nagyon jól sikerült összeállítást láthattunk. Ezekkel a filmekkel igazán méltó módon lehetett megünnepelni azt a bizonyos 100 évet.