Tóth Judit Nikoletta interjúja
A brassói származású – mintegy negyed évszázada Magyarországon élő – közgazdászként is munkálkodó író mindig is kötődött az irodalomhoz. Kettős érdeklődése megnyilvánul munkáiban is, hiszen amellett, hogy szerkesztője volt a Gazdaság és Statisztika szakfolyóiratnak, aktívan részt vett a Székely Útkereső szerkesztésében, munkatársa volt az Udvarhelyi Híradónak is és novellái jelentek meg olyan folyóiratokban, mint a Magyar Napló vagy a Tiszatáj. Eddig két önálló kötete jelent meg, egy novelláskötet, első regénye pedig: A bolondok hatalma 2003-ban látott napvilágot. A most zajló Ünnepi Könyvhétre pedig a Keszi Dániel ajándék napja című regénye az Ab Ovo Kiadó gondozásában jelent meg.
Páll Szilárd
Ez a harmadik különálló szépirodalmi köteted. Volt egy regény, A bolondok hatalma és egy novelláskötet. Most az Ünnepi Könyvhétre jelenik meg az a regény, ami a Keszi Dániel ajándék napja címet kapta. Mi az oka, hogy viszonylag nagy idő telik el könyveid megjelenése között?
– Életemben volt egy hosszú időszak, amikor a napi megélhetésért folytatott harc túl sok energiát szívott el, néhány évig az én és a feleségem havi fizetése kevesebb volt, mint a befizetendő lakáshitel, ezért más forrás után kellett nézni: egy ideig újságcikkeket fordítottam, később filmkritikákat írtam egy online újságnak. Ezeket a vállalásokat még élveztem is, hiszen úgy tanultam meg angolból fordítani, hogy közben pénzt is kerestem vele, csakhogy emiatt sokáig képtelen voltam kellőképpen az írásra koncentrálni, nem éreztem az erőt írásaimban, és amit írtam, abból sok történet ottmaradt az asztalfiókban, befejezetlenül.
Az előző regényed, A bolondok hatalma elég erős utópisztikus-, politikai és történelmi hatással bírt. Mi a meghatározó, amikor kiválasztasz egy témát? A személyes élmény feldolgozása, vagy más?
– A bolondok hatalmának egy egyszerűsített változatát én már korábban megírtam. Sokáig arra gondoltam, hogy a rendszerváltozás után ez a téma majd érdektelenné válik. Aztán teltek az évek és rájöttem, hogy ez nem igaz: a múlt fogva tart, mint egy buldog rángatja a jelent. A negatív utópiának a lényege pedig az, hogy jelezze: ez és ez fog történni, ha minden csak rossz irányt vesz, ha minden a lehető legrosszabb irányba fordul.
A most megjelenő könyved is egy adott időszakban, a nyolcvanas évek hangulatában helyezkedik, egy főhőssel a középpontban. Ki ez az ember és miért foglalkoztatott téged annyira, hogy regény szülessen belőle?
– Igazából nem is maga az ember foglalkoztatott, hanem az a szituáció, melynek során a főhős az igazságnak egy brutális pillanatában – saját temetésekor – szembesül az élete során meghozott rossz döntéseinek következményeivel. Néhai életének egy olyan napját éli újra, amikor megnyílt előtte az élet. Gyakorlatilag vége az egyetemi éveinek, egy új időszak elé néz. Egy ambiciózus valaki, aki miután korán árva lett, komplexusokkal is küzd. Ebből a helyzetből próbál valahogyan kitörni. Ugyanakkor túlságosan meg akar felelni a környezetének. Úgy hozza a sors – önhibájából és önhibáján kívül is úgy alakul az élete -, hogy azok, akik fontosak a számára, meghalnak, vagy különböző okok miatt eltávolodnak tőle. Ezt a szituációt akartam körülírni. A főhős egyetlen napját éli újra, de gyakorlatilag az egész élete belesűrűsödik abba a napba. Mondhatjuk, hogy laboratóriumi körülmények között, amikor az élet anyagias oldala már nem számít, nézhet szembe saját életével, hogy saját huszonöt éves testébe bújva, de mégis kívülállóként szembesüljön a saját életével. Azzal, hogy mit tett jól és mit tett rosszul.
Mennyire szubjektív ez a történet? Milyen mértékben alapul saját tapasztalatokon?
– Ez nem egy úgynevezett ‘énregény’, de egyes karakterek, hangulati elemek megrajzolásánál merítek saját tapasztalataimból, meg a szűkebb környezetemből, mert hát könnyebb arról írni, amit jól ismerünk. Az egyik szereplő, Edit karakteréhez például két személy inspirált. Egyikük sajnos már nem él, a másik személy, ha eljut hozzá ez a könyv, nem tudom, önmagára ismer-e benne, ugyanúgy látja-e önmagát, mint én őt.
Az egyén jelleme mellett mindig meghatározó az a környezet is, amelyben él a döntések meghozatalánál. Te ezt mennyire vetted figyelembe?
– A főhősünk szempontjából nagyon is meghatározó a környezet, amiben él. A nyolcvanas évek eléggé zűrzavaros időszakában, amikor nem lehetett tudni, hogy ki és mi merre megy. Az akkori nemzedék számára ez a felcsillanó remény időszaka volt. A lengyel Szolidaritás időszaka, amikor mondogattuk: hoppá, a szovjetek nem foglalták el Varsót, mégis, mi van? De az efféle remény az mindig parttalan és általában a remény az, ami a fiatalok gondolkodását meghatározza. Keszi Dániel azt gondolja, hogy az a helyes út, amire ő akkor lépett, ugyanakkor a foglyává válik a körülményeknek. Túl erősek az úgynevezett „szirénhangok”, amik elviszik egy bizonyos irányba. Erős az anyagi megfeleltetés iránti vágy, miközben háttérbe szorulnak a lelki tényezők.
Ez az utolsó 50-60 év társadalmi „vívmánya”, vagy szerinted mindig is voltak ilyen „szirénhangok”?
– Akkor is megvolt, de most még erőteljesebbé vált. Ezt tényleg több évtized távlatából mondhatom, hogy így látom. Akkoriban, amikor a könyv is játszódik, egyszerűbb volt eligazodni a jó és a rossz kertjében, de mára bonyolultabbá vált az élet, több kihívással is állunk szemben, az egyénre nagyobb felelősség hárul. A lényeg az lenne, hogy tudd, mik a meghatározó prioritások az életedben. Ezért elengedhetetlen azt tudnod, mit tartasz fontosnak az életedben és abból nem szabad, nem szabadna engedni.
Hagytál esélyt arra az olvasónak, hogy okuljon Keszi Dániel sorsából?
– Remélem, igen. Nem akarok sulykolni semmit. De az olvasó válaszokat is kap, és bizonyos következtetéseket is levonhat. Vagy egész egyszerűen úgy érezheti, hogy egy lírai történettel lett gazdagabb.
Rég nem tapasztalt élvezettel írtam ezt a történetet. Volt egy pillanat, amikor behunytam a szemem, és láttam magam, ahogy 1983. július 4-én végigmegyek a Nagykörúton. Van ebben nyilván egy kis idealizált állapot is, hiszen azon a bizonyos napon én egy másik országban éltem, ahonnét nem lehetett csak úgy, egyszerűen átjönni a határon.
Azoknak, akik ismernek téged, mint magánembert, és most el fogják olvasni a könyvedet, fogsz meglepetést okozni a könyv gondolatiságával?
– Pozitív értelemben, remélem igen. Szerintem még olyanoknak is, akik nagyon régóta vagy nagyon jól ismernek.
Egy évtized után jelent meg most az új regényed. Ilyenkor megpihensz, vagy már gondolkozol valami újon?
– Most nem tudok megpihenni. Az elmulasztott, elvesztegetett éveket be kell pótolnom. Új novellákon gondolkozom, és a korábbiakat szeretném befejezni meg átírni. Nemrég fejeztem be egy meseregényt, amely két testvérről szól.
Hol találkozhatnak veled az olvasók legközelebb?
– Dedikálásom lesz az Ünnepi Könyvhét programsorozataként a Vörösmarty téren, szombaton 16 órakor, a könyv kiadójának, az Ab Ovo Kiadó standjánál.