A „Mindenütt Nő” program keretében a Bethlen Téri Színház adott otthont egy estére Góbi Rita és Szegő Dávid kettősének. A „Ne hisztizz!” című produkciójukban a mozgásért és koreográfiáért a táncos, a ritmusszekcióért a dobos felelt. „Viselkedésükért” viszont egyikük sem vállalt felelősséget.
Ne hisztizz! – Góbi Rita Társulat (forrás: kortársPR)
A Góbi Rita Társulat közel egy évtizede jött létre, hogy a kortárs tánc és a mozgásművészet világát népszerűsítse. A fiatal tagokból álló társulat alapítója és névadója tánctanulmányait Újvidéken kezdte. A Magyar Táncművészeti Főiskolán diplomázott klasszikus balett szakon, később koreográfus és klasszikus balett pedagógus mesterdiplomát is szerzett. Társulatának aktív tagjaként és koreográfusaként az összes előadásukban arra törekszik, hogy a kortárs tánc közvetítő szerepére is felhívja a figyelmet. Nem csak önálló művészeti ágként, hanem egyéb művészeti ágak aktív összekapcsolásával is. Repertoárjukból erre méltó példa a „Ne hisztizz!” produkció, amelyben a tánc és a hangszeres játék találkozik, elsöprő erővel.
Az egy órás, szünet nélküli előadásban a dobot megszólaltató FÉRFI, a hangszere ritmusával szolgáltat alapot a NŐ elemi erejű táncának. Ezért kap meghatározó szerepet a két ember mellett a dob. A történet cselekményének kibontakozása alatt pedig az is világossá válik, nem csak a hangszer keltette ritmus az, amely a sötét színpadon meghatározza a két ember egymáshoz fűződő minden pillanatát. Kapcsolatuk kialakulásának kezdetén nem lehet eldönteni, hogy a dob közöttük áll vagy mellettük. A három dolog egymás nélkül nem működik, a kezdetben a nő ősi rituális táncának alapjához adja a hang erejét, de ugyanakkor a köztük álló kerékkötő is, ezért a nő széthordja. Mivel a férfi nem bírja már a nő hisztérikus kitöréseit, ő maga is hisztériás rohamot kap és szétveri a hangszerét. Bebizonyosodik, „egy” férfi legalább annyira hisztérikus tud lenni, mint „egy” nő. Az alapvető különbség abban rejlik (talán), hogy mi a hisztériájuk tárgya. Mi a kiváltó ok? Adott esetben, itt a nő és a férfi egészen másért haragszik a dobra. „Természetesen” az előadás végén ülnek egymás romjain, leigázódnak. Betörték egymást. De a történet az élet színpadán – azt hiszem – csak most kezdődik igazán. A pillanat megáll, de semmi esetre sem a vége, sokkal inkább a kezdete történetüknek. Az igazi játék a megtartással bontakozik ki. De biztos, hogy meg kell adnunk önmagunkat a másiknak? Biztos, hogy a hiszti – tárgya bármi is legyen – szükséges kelléke a másikon való „uralkodásnak”? Nem létezik hát olyan ember, aki nem hordja szét az egyéniségünket? Akinél nem kell pszichikai és lelki eszközökhöz folyamodnunk, hogy megnyerjük a figyelmét? A dinamikus és sokszor ideg- és fültépő előadásnak az én olvasatomban szavak nélkül, mégis nem kisebb üzenete van.
Góbi Ritával és a Társulatával nem csak színházi közegben találkozhat az érdeklődő. Közterületeken, így utcán, tereken, aluljárókban, de sokszor üzletek kirakatában is megjelennek a táncosok és motiválóik. Most a jó idő beálltával tehát egyre több esélyt kaphatunk a találkozásra, az üzeneteik átgondolására.
Tóth Judit Nikoletta