„Fel, a magasba kell törni menten.
Lábam átkozza a mélyföld porát;
A hegytető rejti a szabadságot, s Isten szavát,
A többiek csak botorkálnak ott lenn.”
(Henrik Johan Ibsen: A magasban)
A norvég Henrik Johan Ibsen patikussegédből lett költő, drámaíró, színházi rendező, a modern dráma atyja, számos drámáját játsszák a világon, ezek közül hazánkban a legismertebbek a Babaház (Nóra), és a Vadkacsa.
A XIX. század végi Európában munkásságát botrányosnak kiáltották ki, mert a viktoriánus kor családi és társadalmi szokásainak börtönében sínylődő kortársainak életét műveivel megbolygatta, és kritikus szemléletével zavarba ejtette azok többségét.
Pedig Ibsen csak elhivatottnak érezte magát, aminek semmi köze nem volt az elbizakodottsághoz, hiszen élete legnagyobb részét szerény körülmények között élte le.
1866-ban egy ösztöndíj ügyében Svédország és Norvégia királyához fordult támogatásért, és ezt írta kérelmében: „Nem gondtalan megélhetésért harcolok, hanem azért az életműért, amelyre Isten jelölt ki engem, a Norvégiában elvégzendő legfontosabb feladat elvégzésére: felrázni, és nagy gondolatokra tanítani a népet!”
oz-a-csodak-csodaja-vigszinhaz-fotok-kaunitz-miklos
Az emberekben szunnyadó lehetőségekre apellálva azt írta: „Az a véleményem – mondta -, hogy semmi mást és jobbat nem tehetünk, minthogy magunkat szellemben és igazságban megvalósítjuk!” – aminek persze semmi köze az általános értelemben vett önmegvalósításhoz.
Azt tartotta, hogy a törekvő embernek el kell távolodni a közönséges tömegektől, és félre kell állítani a belső akadályokat is.
Miután elhagyta Norvégiát, Rómába utazott, ahol 1866-ban megírta első nagy darabját, a Brandot. Ekkor már olyan mélyre merült az önismeret kútjába, hogy ebben a darabban mintha egy tükör egyik oldalán állna ő, a másikon Brand, a protestáns pap, és egymásra reflektálva mondanák a szavakat.
Felvállaltan azonosul a főszereplővel és kimondja: „Brand én vagyok a legjobb pillanataimban.”
Brand nem az egyház istenét imádja, amelytől az emberek kívülről várják a megváltást, hanem a bennük élő örök isteni mindenséget hívja elő, amely csak akkor kerül napfényre, ha a lélek minden földhözragadt és szűklátókörű önösséget lerázva magáról, megtisztulva áll a fényben.
Brand ott követi el a „hibát”, hogy a magától elvárt kritériumokat másoktól is ugyanolyan emberfeletti szigorral követeli meg, ezzel szinte megsemmisít minden addig megszokott és üdvösnek vélt emberi létezésformát.
Eltökéltségében, mindent vagy semmit! létezésében nem veszi észre, és nem is látja be, hogy az emberek gyarlók, megalkuvók és közönyösek, ezért nem képesek vele tartani a magas eszmék birodalmába.
Brand a darab végén mintha belátná, vagy felfedezné, hogy eltévedt, és Isten nemcsak a követelések elé állító, hanem az irgalmat gyakorló Isten is, aki nem feltétlenül köti a megváltást próbatételekhez, azt viszont továbbra is állítja, hogy az ember belső, lelki munkával érheti el az isteni kegyelmet, amelyet annyira áhít földi útja során.
Zsótér Sándor rendező kifejezetten Trill Zsoltnak kereste és találta ezt a darabot, Brand szerepét, és már a próbafolyamat során is hatalmas energiák mozgósítására motiválta a Beregszászról indult, majd Debrecenen át Budapestre, a Nemzeti Színházba érkezett színművészt.
Ágnest, Brand párját Trokán Nóra játssza, anyját Törőcsik Mari. Ágnes a maga csendességében, az anya a maga harsányságával kíséri, viszi előre az útján, segíti, vagy éppen gátolja megszentelt küzdelmében a papot. Horvát Lajos Ottó, a hatalomért mindenre képes, elszánt prépostja démoni ellenfele Brandnak, és a színművész játéka nem sok kétséget hagy a végkifejletet illetően.
Ambrus Mária fehér színre álmodott díszletéből élesen kiemelkednek a karakterek, a Brand célját megtestesítő isteni ártatlanság színe tovább erősíti a főszereplő mindent vagy semmit! alaptézisét.
A két óra húsz perces előadás komoly figyelmet, a főszereplővel való együttgondolkodást igényel, és úgy állunk fel a darab végén, hogy jó sok töprengeni valót viszünk magunkkal útravalónak.
Sári Edina
Fotók: Tóth Viktória
Henrik Ibsen: Brand – Nemzeti Színház