Nem véletlen, hogy Csók István születésének 150. évfordulójára a Várkert Bazár Testőr Palotájában rendezett A derűs élet festője című emlékkiállítás „sajtóbejárása” pontosan február 13-ára, a festőfejedelem születésnapjára esett, ezáltal is méltóan megidézve azt a kiemelkedő szellemet, aki már életében is nagyra becsült és ünnepelt művész volt, aki maga volt a derű, a fény, az életszeretet, és akinek vásznairól a kicsattanó múzsák, a női szépség, az idilli megállapodottság nemcsak egy művész belső világáról tanúskodnak, de magáról a korról is, amikor tehetséges művészeink, költőink és tudósaink, élükön Adyval, Rippl-Rónaival, Márffyval, Czóbellel nem egyszer Európa szellemi központjában, Párizsban adtak egymásnak randevút, hogy azután a legújabb avantgárd gondolatokkal és áramlatokkal feltöltődve itthon teljesítsék ki tehetségüket és művüket.
Csók István a Műteremsarok című festményét mutatja be Gärtner Petra a Csók – a derűs élet festője című kiállítás kurátora a tárlat sajtóbejárásán a Várkert Bazárban 2015. február 13-án. MTI fotó: Bruzák Noémi
A tárlat célja megidézni a művész alakját, egyéniségét és tisztelegni nagysága előtt – hangsúlyozta Gärtner Petra művészettörténész, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum munkatársa, a kiállítás kurátora és megálmodója a sajtó képviselőinek rendezett „születésnapi” megnyitó tárlatvezetésen. A kiállítás öt nagyobb tematikus egységbe rendezve, korszakok és témák szerint mutatja be Csók István munkásságát, a kezdetektől egészen az utolsó befejezetlen munkájáig, érdekes dokumentumokkal, vázlatokkal, grafikákkal, fotókkal, az egyes művekhez kapcsolódó tárgyakkal kiegészítve. A műtermi ábrázolásokat, a népies zsánerképeket, a keleti tárgyú festményeket, a boldog otthont, valamint a Balatont s az idilli kertet ábrázoló tájképeket állítja a középpontjába a mintegy 70 alkotást felvonultató kiállítás, amely mégis csupán egy szelete a 96 évet megélt művész majd nyolc évtizedet felölelő hatalmas életművének.
Már az első terem azonnal a közepébe, az alkotás szentélyébe vezet bennünket, ahol Csók István 1905-ben, párizsi évei alatt festett egyik fő műve látható, a Műteremsarok, amely nem más mint a művész vallomása a festészetről, mondván „Sehol sem lehet szebbet álmodni, mint egy festőműteremben”. Képén önmagát tükörből visszatükröződve láttatja, utalva az alkotás illuzionisztikus mivoltára: az ily módon a teremtés pillanatában, festés közben megörökített művész az aktmodelljével egy térben, de a valóság eltérő síkján jelenik meg. A nőalakot mintegy művészi attribútumaként szerepelteti, amely egész későbbi pályájának vezérmotívuma lesz. Az aktfigura Csóknál nem pusztán az eszményi szépség megtestesítője, hanem többnyire önmagán túlmutató, gazdag jelentésréteg is társul hozzá. 1912-ben a firenzei Uffizi felkérésére megfestette önarcképét, a háttérben egy újabb nőalakkal. A kiállításon látható vázlatkép a Firenzében őrzött önarckép egy kompozíciós variációja. Ritkaságszámba menő grafikái remek rajzkészségének, mesterségbeli tudásának tanúbizonysága. A kiállítás kurátorát és Mihalkov György látványtervezőt dicséri a művész hagyatékából származó tárgyak és az ezeket ábrázoló képek egymás mellé helyezése (pl. a művész tükre, s mellette e tükröt is ábrázoló kép), valamint archív fotók, grafikai eszközök és egyéb látványelemek alkalmazása, ezáltal is közelebb hozva a művészt és az alkotómunka folyamatát. Egy pazar bársonyfüggöny mögül például egy kinagyított korabeli fotón maga az ünnepelt festő otthonában jelenik meg, mintha belátnánk szobája ablakán.
A népművészetnek mint ihlető forrásnak a felfedezése a művész újabb nagy korszakát tárja elénk. A XX. század elején sokakat foglalkoztatott a magyaros stílust megteremtése a képzőművészetben. Csók még Párizsban élt, mikor a magyar népművészet kutatása felvetődött benne. Hazalátogatva előbb a Sárköz vidékére, majd a sokácok közé járt festeni és gyűjteni (egyebek között népi kerámiát, bútorokat). Ismerte az egyes tárgyak paraszti kultúrában betöltött szerepét, jelentőségét. E korszakának termékeivel (Tulipános láda, Őcsényi keresztelő, Sokác lányok) a Dunántúl népének színességét ünnepelte. Szinte gyönyörködött a népélet, a népviselet színességében, a fiatalság életerejében, szépségében, egészségében.
Csók István, mint a világlátott emberek általában minden hatást képes volt el- és befogadni, s mindezt műveiben tükröztetni, így a keleti művészetet is, amelyről egy sor, a kelet bűvöletében fogant alkotása és párizsi évei alatt gyűjtött keleti tárgyai tanúskodnak.
Az Édes otthon címszó alatt külön teremben találhatóak a családjáról, szüleiről, feleségéről, Nagy Júliáról és leányukról, Züzüről készült sorozatok. Édesapja fontos szerepet töltött be életében, mivel korán felfedezte fiában a tehetséget, és mindvégig támogatta tanulmányiban. Neki is méltó emléket állít portréival. Felesége olykor intim hangvételű képein, olykor pedig párizsi nőként, elegáns kalapban, nagyvárosi divat szerint öltözve jelenik meg.
A Derűs élet címet viseli azon képeinek együttese, amely áradó harmóniájával az életigenlést és az életszeretet sugározza, s egyben kiállított műveinek legnagyobb szeletét képviseli. Ebből a korszakából kerültek ki legnépszerűbb, színgazdag, ösztönös érzékű, a francia impresszionizmus hatását tükröző vásznai, amelyeken a benyomás eleven rögzítése, tájat, tárgyakat egybefoglaló látásmódja egyénien és magas színvonalon jelenik meg (Keresztapa reggelije, Amalfi). Kertábrázolásaiban a természet dicséretét, a tavasz üdeségét és a szerelem szépségét különös líraisággal és szimbolista jelképrendszerrel tárja elénk (A tavasz ébredése, Virágzó barackfa, Almafavirágok, Virágzó rét, Virágzó repcetábla), amelyek a magyar impresszionista festészet kiemelkedő gyöngyszemei. Külön fejezetet jelentett életében a Léderer-Ungár család pusztakengyeli kastélyában eltöltött időszak. Az itt készült alkotásai hosszú pályafutásának kiteljesedését hozták. Balatoni képei pedig sokszor a tárgyi elemeket, embereket nélkülöző „nagy semmit” ragadják meg bravúrosan, amikor csak a hullámzó víz és az azzal érintkező ég, a villódzó fények kerülnek a látótérbe a természet elemi erőit kidomborítva. A Szivárvány a Balaton felett, a Balatonaliga, a Fürdőző nő a Balaton folyton változó arcát próbálják megmutatni. A kiállítás e késői képekkel vezet az 1960 körül készült s befejezetlenül maradt Utolsó tájkép című záró alkotásig, érzékeltetve az elmúlást, a mulandóságot és a mindenség erejét. A festő életútjának egyes állomásait egy 1955-ben készült tizenhét perces kisfilm hozza még közelebb.
A tárlat az 2011-es székesfehérvári gazdag emlékkiállítás folytatásának is tekinthető, amelyet a művész halálának 50. évfordulója alkalmából rendeztek a Szent István Király Múzeumban. A több közgyűjtemény állandó kiállításának anyagából és magángyűjteményekből kölcsönzött művekből összeállított látványos és igazi intellektuális élményt ígérő, kitűnő tárlat 2015. február 14-étől július 5-éig látogatható.
Varga Bótos Anna