Apa – Tragikomédia a Belvárosi Színházban

Először nem is veszed észre, aztán egyszer csak, mint egy lövedék a hátadban – megüt, megállít, és tudatosodik benned.

Pedig folyamatában történik, nem egyik percről a másikra, mégsem hiszed el, hogy ez a dolog veled is megtörténhet.

Hogy te leszel a gyámolító fél a szüleiddel való kapcsolatban.

A kezdetekben ugye, van a szimbiotikus édes kettes anyával, később tágul a kör, és már apa is befér a maga praktikus férfiasságával, és ez szívünk óhajára így maradna, amíg világ a világ, de amikor az egyik szülő – főként, ha az anya – elmegy, a másik magára marad.

És rád.

És apa egyre inkább rád szorul. Először csak vigasztalgatni kell, a napi rutint kell kialakítani neki, csak pár percre hívod fel telefonon, hogy van, de nem is érdekel igazán, csak megszokásból kérded, akkor mész, amikor ráérsz, és magadat is nyugtatgatva mindenkinek újságolod, hogy milyen remekül viseli az egyedüllétet anyád nélkül, nem is gondoltad volna, mégiscsak ötven évig éltek együtt. Dicsekszel, még a fészbúkra is kiposztolod, hogy a mosógépet, meg a porszívót, sőt, még a mikrót is tudja kezelni, és ettől mindenki megkönnyebbülten sóhajtozik, hogy hát igen, ilyen a világ, az élet megy tovább a tragédia után is.

Aztán már noszogatnod kell őt, menjen emberek közé, nézze, milyen szépen süt a Nap, később már erőszakosabban küldöd, trükközöl azzal, hogy nem vásárolsz helyette, hadd menjen el a közértig, akkor legalább felöltözik, aztán dúlsz-fúlsz, de már inkább bevásárolsz egyedül, kellemetlen, meg fárasztó is a nógatás, de még unszolod, hogy borotválkozzon meg, és még zsarolod is azzal, hogy mit szólna anyád, szegény, ha látná őt borostásan, ápolatlan hajjal, mars a fodrászhoz!

Rövidesen azt veszed észre, hogy már megdicséred, ha kikanalazza az egész tányér levest, ha megfürdik, ha kiflit vesz egyedül, ha kiveszi a postaládából a leveleket, amit már nem bont fel, mert majd együtt, és kezdesz lassabban beszélni hozzá.

Egy, az agyad által kimerevített pillanatban bevillan, hogy a saját gyermekeddel beszéltél így, amikor az még csak három-négy éves volt – szinte látod is a kicsit, amint erősen összpontosítva felnéz rád, és csücsöríti azt az édes kis száját, meg is zabálom! – és ettől elkezdesz feszengeni, mert ő mégiscsak a TE APÁD!

Nagyon jól tudod, hogy a leépülés oka az egyedüllét.

A heti 155 órás néma magány. Mert kiszámolod, hogy nagyjából ennyit van egyedül az óraketyegéstől zengő lakásban.

Persze mész te, ha van időd, ami nincs, hiszen életed virágjában vagy, sokféle szerepet játszol az élet színpadán: dolgozol, anya vagy, feleség, barát, és… eddig azt hitted, gyerek, de lassan felismered, hogy nem, hanem neked lett még egy gyereked. Ami más, mint a saját szülötted örömteli nevelgetése, mert ott egyenes vonalú, egyenletes fejlődést tapasztaltál, és boldog voltál attól, de a kényszer-anya szerepben minden erőfeszítésed ellenére rohamos hanyatlással kell szembesülnöd. És ez frusztrál. És dühössé tesz. Rá haragszol, vele kiabálsz, és persze furdal a lelkiismeret, de önző módon abban is reménykedsz, hogy nem mutatsz rossz példát a te saját gyerekednek, mert félsz, hogy majd ezt kapod vissza tőle harminc év múlva, és azt nem szeretnéd. Annak viszont fenemód örülsz – elnézve az esztékában életvitelszerűen ücsörgő kortársakat, meg hallva a közértben a pletykákat -, hogy nincs nagyobb baj, nem kóborol az utcán, és még felismer téged, meg a családot, és nem gyárt összeesküvés elméletet rólad, meg az öcsédről, bár a szomszédok folyton kalapálnak, csattognak a papucsukkal, zörgetik a radiátor csövét, kivéve, ha te ott vagy.

Közben azért vigasztalod magadat, hogy ő tehet a magányáról, miért nem megy emberek közé, aztán ezt is feladod, és megadod magadat.

Ráébredsz, hogy apádat tényleg már csak az élet kis dolgai érdeklik, és azt szeretné leginkább, ha valaki kiszolgálná, de alapvetően békén hagyná őt. Nem foglalkoztatják a világ dolgai, a család dolgai, a te dolgaid, csak a „velem mi lesz, ki csinálja meg nekem, helyettem” érdekli.

Rossz pillanat ez. Az élet keserves felismerése, hogy fordult kocka, te lettél a felelősséget viselő fél, a fel-nőtt a kapcsolatban.

Néha-néha azért még csatázol, ha azt akarod, történjen vele valami, megveszed, kimosod, letörlöd, megfőzöd, kiváltod, felrakod, bekapcsolod, bejelented, elhívod, utánajársz, megcsinálod helyette, vagy néha felhorgadva, erőszakosan veszed rá a mindennapos, egyszerű cselekvésekre – minimum náci kivégzőtisztnek érezve olyankor magadat, és végképp rájössz, hogy ebben a küzdelemben egyedül maradtál, és kőkeményen vesztésre állsz az elmúlással szemben.

Aztán ez is elmúlik, és elérkezik az idő, amikor végképp békét kötsz a helyzettel, különben beleőrülnél, és már csak arra törekszel, hogy neki jó legyen. Arra a kis időre, gondolod magadban, de persze ki nem mondanád! Tudod, hogy önző, tudod, hogy kihasznál, tudod, hogy trükközik is, és érzelmileg zsarol is, de szereted őt és már csak egy kicsi nyugalmat akarsz neki, és magadnak, meg még egy kis békés időtöltést vele, ezért nem piszkálod tovább az élet gyarló tennivalóival, csak, ha végképp muszáj.

És a lelked mélyén tudod, hogy te tartod életben őt azzal, hogy élsz helyette.

És jogos önvédelemből már inkább nem emlékszel vissza azokra az időkre, amikor ő még erős volt, mindenható, aki mindenre azonnal tudta a megoldást, akire felnéztek az emberek, aki remek férj és apa, jó kolléga és barát volt.

Csak tehetetlenül nézed őt, ahogy görbe háttal a naptárt nézi értetlenül, aztán összeszűkült szemmel, magában motyogva, erőlködve próbálja meglelni a semmibe vesző időt az óráját nézegetve, szomorúan asszisztálsz neki, amikor a gyógyszereit próbálja naponkénti, bevételi sorrendbe rendezni, látod, ahogy a semmibe bámulva egyre inkább magába zárul, és tudod, hogy már hiába kiáltanád, apu…!

És mindig majdnem elsírod magadat, amikor elmenőben tőle visszanézel rá, a szemében felcsillanó kisgyermeki reménységgel, az integetéssel téged inkább szinte visszahívó apádra, s érzed, hogy megszakad a szíved, miközben mondod, neki, jól zárd be az ajtót apu, majd jövök! és ilyenkor a könnyek mellett a lelkiismeret és a kétség is mardos legbelül, vajon lesz-e legközelebb?

Ilyen magánéleti előzményekkel ültem be a Belvárosi Színház Apa című tragikomédiájának előadására, amely az apa szemszögéből mutatja meg az Alzheimer-kórral küzdő férfi fejében lévő egyre nagyobb zűrzavart, az abból eredő egyre nagyobb magányt és elszigeteltséget, és a lányának, Anne-nek, egyre nagyobb küzdelmét a mindennapi dolgok megszokott mederben tartására.

André fejében már kisiklott az idő – talán a fején lévő lyukon keresztül -, néha más idősíkban és helyzetekben, új, általa ismeretlennek vélt helyeken találja magát, mint amire ő még erejét összeszedve emlékezik – Anne legnagyobb értetlenségére. És rémületére. Aztán eljön a pillanat, amikor a lány beletörődik az elfogadhatatlanba, a kötelesség és a gyermeki szeretet ambivalenciájával, magával viaskodva teszi a dolgát, ami lassan őt is felőrli, míg végül eljut arra a pontra, ahol belátja, szakszerű segítséget kell kérnie, mert a szeretet és elfogadás nem képes helyettesíteni az apja betegségéből adódó helyzetek orvosi megoldását.

A díszlet és a kellékek egyszerűek, apának van egy rozoga fotelje és egy hordozható tévéje, van egy szobanövény, egy könyvtorony, ezért a mondanivalótól nem vonják el a figyelmet, hanem dramaturgiailag erősítik ugyanúgy, mint a bejátszott hang- és fényeffektek, és érdekes megoldás a függönyön felvillanó-átsuhanó árnyjáték is.

A függönyök széthúzásával a színpad egyre mélyülő térhatása révén kijutunk André szobájából (fejéből) és elérünk egy olyan befogadó közegbe (külvilág), ahol a férfi betegségével járó tüneteket elfogadják és kezelik, így megbizonyosodhatunk arról, hogy a helyzetéhez képest a lehető legjobb helyre került. Legalábbis ezzel nyugtatjuk magunkat.

Lukáts Andorban szinte az én apámat látom, és Hámori Gabriella sok mozdulata, gondolata, cselekvése szinte az enyém, a kísérteties hasonlóság azt jelzi, hogy a Belvárosi Színház ismét egy sokunkat foglalkoztató kérdést boncolgató témát dolgozott fel.

Mivel ez a betegség nemcsak személyes, hanem össztársadalmi kérdés is, ezért van szükség ilyen, a laikusoknak szóló, nem feltétlenül tragédiában elbeszélt, a hétköznapi valóságtól a művészi szintézis által elemelt történetek bemutatására, amelynek előfutára az autizmussal foglalkozó, 2010-ben bemutatott Esőember, és a rákbetegségről szóló, 2014-ben bemutatott Happy Ending is volt.

Sári Edina

Florian Zeller: Apa – Orlai Produkció – Belvárosi Színház