A kerengő angyalok a másodikon laktak.
Nem, mégsem ott. A legfelső szinten a szerencsések, a nyugdíjas óvónő és az álomgyáros lakott.
A szerencsések egyre csak nyertek. Hol pénzt, hol egy centrifugát, de még egy Trabantot is a tárgynyeremény sorsoláson. A lottószámaikat sosem árulták el, pedig sokan ígértek értük nagyobb összeget, de a szerencsések csak mosolyogtak: ez bizony maga a szerencse, áruba nem bocsájtható, előre nem tervezhető… Mint ahogy az sem volt előre tervezhető, hogy a szerencsés ember lábát levágja a villamos. Ez persze még a nyeréssorozat előtt volt, éppen ezért a szerencséseket senki sem irigyelte igazán, mert egy-egy függöny mögül kilesett diadalmenet során szembetűnő volt a férfi előre nem tervezett fogyatékossága. Kárpótolja őket a sors – mondogatták.
Fotó: Kaunitz Miklós
Pedig nem kárpótolta. A szerencsés ember kitűnő táncos volt. Sudár termetével, lenyűgöző mozgásával elbűvölte a teadélután hölgyvendégeit, itt ismerte meg a feleségét is. Bár házassága után ritkultak a látogatásai, otthon azonban nem állhatta meg, hogy egy-egy ismerős melódia hallatán ne forgassa körbe a három gyermek szülésétől kissé terebélyes alakot öltő asszonyát. A villamos-dolog után azonban elnémult a rádió. Ekkor kezdett el lottózni. És nyerni. A család ujjongott, a szerencsés ember pedig gyűlölte a sorsát. Egyszer darabokra is szaggatta a nyertes szelvényt, s közben azt kiáltozta, hogy lábat adjál nekem, ne villanytűzhelyt.
De senki sem volt otthon, a szomszédban a nyugdíjas óvónő éppen feltekerte a rádiót, mert egy ismerős dallamra keringőt járt a partvisnyéllel, így semmit sem hallott.
Vilhelminának hívták. Ha a házban valakinek sürgős dolga akadt, Vilhelminára bízta a gyerekét. A kölykökkel ugyan nem sokat foglalkozott, figyelmét teljesen lekötötték az albumok. A gyártelepi óvodában eltöltött négy évtized alatt rengeteg fotográfiája gyűlt össze, több mint valaha bárkinek. Ez annak a ténynek köszönhető, hogy annak idején bizalmas viszonyt ápolt az intézménybe menetrend szerint visszatérő fotográfussal. A fotográfiák sarkára celofán papucsokat ragasztott, beillesztette őket a barna műbőralbumokba, s évenként átrendezte az egészet. Vilhelmina özvegy volt, hites urát fiatalon vitte el a sújtólég. Sosem ment férjhez többé, de vágyott a szeretetre. Gyűlölte azokat, akik este megteríthettek a férjüknek, s egyenként tudta volna őket a nászágy gondosan hímzett párnájával megfojtani. A fotográfus viszonylag hamar levette a lábáról, azt mondta neki, hogy portréra termett az arca. Igaz, ugyanezt állította a pékségben is, lelkesedését dupla adag porcukorral megszórt lekváros buktával jutalmazták. Vilhelmina minderről semmit sem tudott, boldogan várta, hogy eljöjjön az évi rendes csoportfotózás dátuma, amikor az óvoda konyhájában végre megteríthetett szerelmének, hiszen a lakásába csak nem vihette. Két fotózás között pedig diszkréten elteázgattak a műteremben, s állhatatos szerelmének jutalmaképp Vilhelmina magáénak tudhatta a megye nagyjából összes óvodájának nagyjából összes csoportfényképét.
Ezért kedvelte a nyugdíjas óvónő a szomszédját, az álomgyárost. Mert annyira hajazott a fotográfusra, aki végül is kivándorolt Ausztráliába, gépestül, csoportfényképestül, péknéstül.
Az álomgyáros nagyon szépeket tudott mondani a hölgyeknek. Ugyanabba a klubba járt, mint a szerencsés férfi a villamos-dolog előtt. Megtörtént az is, hogy együtt mentek haza, hangosan hahotázva az este legmulatságosabb pillanatain. A baleset után az álomgyáros egy darabig próbálkozott: olyan szépeket mondott a féllábúnak, mint a hölgyeknek a klubban, az azonban nem értékelte az igyekezetét, mogorva lett és elutasító. Megutálta azért, mert annak két lába van. Az álomgyáros meg a féllábú három gyerekére irigykedett. Végül már egymás köszönését sem fogadták, elfordították tekintetüket, ha nagyritkán összefutottak a lépcsőházban.
A lépcsőn gyorsan felszaladó hölgyek sűrűn koptatták a kilincset az álomgyáros ajtaján. Mindig azt mondta nekik, amit hallani akartak. A kövérnek azt, hogy sudár alakja van, a sörtehajúnak pedig azt, hogy felettébb izgató a hajkoronája. Az álomgyáros imádott szeretni. Nem válogatott különösebben, hiszen nem a nőkről szólt az élete, hanem saját magáról: a tehetségéről, ahogy egymás után taszítja le őket a lábukról, egyenesen a ropogós ágyneművel megvetett ágyba. Az ágyneműt egyébként Vilhelmina mosta-vasalta hetente egyszer. Az álomgyáros sosem bocsájtkozott tartós kapcsolatba, a függetlenségem az egyetlen vagyonom- mondogatta, s rendszerint pénzzavarban volt. Ez azonban még érett férfi korára sem tántorította el abbéli szándékától, hogy futószalagon gyártsa a ropogósra vasalt ágyneműben elbukó asszonyok sűrűn verdeső pillái mögött megbúvó álmokat.
Nem, ezekkel nem lakhattak a kerengő angyalok. Talán az elsőn.
Az elsőn kaptak lakást a módosabb emberek. Azért középen, mert az már mégsem az utca szintjén van, de nem is kell annyit lépcsőzni. Ott ráadásul attól sem kell tartani, hogy beázik a tető, de attól sem, hogy följönnek a bolhák a pincéből.
Angéla asszonyéknál központi fűtés is volt. Ez azt jelentette, hogy a fürdőszobában kellett csak tüzet szítani, onnan szaladt végig a melegvíz az egész lakáson. Mindenki megcsodálta a házból, s egy pillanatig el is ábrándoztak a dolog megvalósításán, de megfelelő tőke hiányában elhessegették a gondolatot. Élték tovább a cserépkályhák és sparheltek mindennapjait. Angéla bácsi igazi papucs volt. Megtörtént az is, hogy amikor az egyik szerencsés gyerek azt a házi föladatot kapta az iskolában, hogy rajzolja le a lakótársakat a lépcsőházból, Angéla bácsi feje helyére egy műszőrmével szegélyezett mamuszt festett. Angéla néni utálta a gyerekeket, a fölszinten lakókat és a portörlést. A vitrinben pedig halomba álltak a nippek, legjobban a bárányt ölelgető pásztorlányt szerette. A nippek miatt kötött átmeneti békét a földszinti bányamester feleségével, az járt föl időnként portalanítani. Ha az udvaron zajongtak a gyerekek, Angéla néni ráparancsolt az urára, hogy zavarja el őket. Időnként be- beröpült egy kő az ablakukon, ez csak megerősítette Angéla nénit abban a hitében, hogy korpa közé keveredett. Évek múltán, mikor Angéla néni meghalt, Angéla bácsi végre fellélegezhetett volna, de akkor agyonütötte a saját menye, s nem maradt utána más, csak egy rongyosra nyúzott házicipő, meg a központifűtéses lakás, melyet azonnal áruba bocsájtottak.
Középen laktak a mérnökék. A mérnöknek két lánya volt, a felesége altatóorvosként dolgozott a városi kórházban, a lányaiknak zongoraórájuk és teniszedzőjük volt. A lányok nem játszhattak rabló-pandúrt, mert minden bizonnyal összepiszkolódtak volna a kiserdő bokraiban, nem beszélve a pincében beszerezhető szénporrétegről, mely bőrig hatolt, s aznap feltehetően dupla kannával kellett volna befűteni a fürdőszobában álló bojlerbe. A lányok a lépcsőház előtti padra sem ülhettek le a többiekkel, mert az illetlen dolog lett volna. A szerencsésék nagyobbik lánya a Trabant megnyerése után rövid ideig ugyan átjárhatott hozzájuk, de aztán az anyja megunta az állandó nyafogást, s eltiltotta a mérnökgyerekek mindennel felszerelt gyerekszobájának látogatásától. Pedig még barbibabájuk és világítós babakonyhájuk is volt.
A mérnökék akkor zárkóztak el végleg a környék gyerektársaságától, amikor eljött a kisebbik lány balettvizsgájának gyászos napja. A jelölt már reggel óta illegette magát a tükör előtt rózsaszín tütüjében, s hosszas kérlelésre az anyja végül megengedte neki, hogy abban vonuljon le a kocsihoz, persze, a meleg kardigántól még ez esetben sem tudott eltekinteni. A környék gyerekei, mint általában, a padon ücsörögtek, s mikor a keményített tüllszoknya kilépett a lépcsőházból, minden fül számára bántóan harsány nevetésre fakadtak, a bányamester fia még a padról is leesett. A pad támlájába egyébként mindannyian bevésték a monogramjukat, csak a mérnökgyerekek hiányoztak a névsorból. A balettvizsgájára készülő leány végigbőgte a kocsiban a zeneiskoláig vezető utat, s csak határozott szülői utasításra volt hajlandó fellépni a viharvert deszkadobogóra.
A rivaldafényben a mérnökfeleség döbbenten vette észre, hogy a gyerek kísértetiesen kezd hasonlítani az álomgyárosra.
Az elsőn lakott még Henrik úr, a filatelista, s állandóan fázós felesége, Emma. Emma naphosszat a cserépkályhának vetet háttal üldögélt, sosem dolgozott, és mennyei almás pitét sütött, melyet még melegen szétosztott a gyerekeknek. Egy-kettő közülük még Henrik úr szentélyébe is bebocsátást nyert. A filatelista a világ minden tájáról kapcsolatban állt olyanokkal, akik szintén a bélyegek gyűjtésének szentelték az életüket. Küldött nekik magyar bélyeget, Pick szalámit és csemege paprikát, cserébe kapott Afrikából ébenfa sakkasztalt és Amerikából selyemből szabott csillagos-sávos lobogót. A levelezés során összeakadt egy ausztráliai magyarral is, aki állítólag hosszú évekkel azelőtt fotográfusként dolgozott a környéken. Egyszer még vendége is érkezett, kocsival, egyenest Franciaországból. A ház összeszaladt a parkolóban, mindenki megcsodálta a járművet, s egy pillanatig el is ábrándoztak a dolog megvalósításán, de megfelelő tőke hiányában elhessegették a gondolatot. A szerencsésék nem sokkal ez után nyerték meg a Trabantot. De ez nem Trabant volt, hanem maga a négykerekű csoda, a francia úr nagyvonalúan el is vitte egy körre a kölyköket, de az egyik sajnálatos módon összehányta a kocsiját. Henrik úr szabadkozott, Emma pedig – hátát a meleg cserépkályhának vetve – hangosan kacagott.
Talán náluk laktak a kerengő angyalok.
Annál is inkább, mert a földszinten szinte kizárt. A földszinten laktak a trafikosok. Károly és Karolina. Öregek voltak, de nem annyira, mint amilyen öregnek látszottak. Karolinának alig volt foga, az is mind fekete a rengeteg cigarettától. Szűrőtlen fecskét szívott, naponta két dobozzal. Károly gyakran viccelődött vele: még jó, hogy nem italboltban dolgozik, mert akkor minden nap úgy kéne a hátán hazavinnie. Egyébként is úgy kellett hazavinnie, mert Karolina gyermekparalízisben elsorvadt lábai még azt a rövid utat sem bírták volna önállóan, lassan haladtak, váltottak néhány szót a szembejövőkkel, s mindenki nevetett Karolina helyenként pikáns viccein, amit a trafik meglehetősen szűkre szabott ablakán aznap besuttogtak a törzsvevők. A villamos-dologig a szerencsés férfi is törzsvevőnek számított, de utána elmaradozott, nem akart sorsközösséget vállalni a szintén nehezen járó, fogatlan asszonysággal. Károly pedig ingajáratban közlekedett a földszinti lakás és a sarki trafik között, kis ember volt, apró léptekkel rótta az útját oda-vissza, s amikor Karolina tüdőrákban elment, egy nappal sem élt tovább.
A bolond nő is a földszinten élt. Az egyetlen lakója volt a háznak, akitől mindenki félt. Még a saját férje is. Dühöngő rohamai váratlanul törtek elő, éppúgy lehetetlen volt felkészülni rá, mint a féllábúnak a szerencséjére. Azt rebesgették, hogy amikor ifjú házasként beköltöztek, még minden rendben volt. Az ifjú asszony mindenek felett tisztelte a higiéniát. Naponta felmosott hipóval, baktérium a küszöbén túl nem juthatott. Ez okból ablakot sem nagyon nyitott, a függönye viszont messzire vakított, s ágyukon gondosan hímzett párnák sorakoztak nagyságsorrendben. Ki tudja, hogyan történhetett, de valaki egyszercsak ürülékkel kente be az ifiasszony kilincsét. A nőt az ájulás környékezte, leküzdötte undorát, s megkétszerezte a hipó mennyiségét. Alig telt el két hét, az eset megismétlődött. Aztán megint. És megint. Először a kölykökre gyanakodtak, de azok kevés kivétellel még mind pólyásak voltak, ennél fogva kizárható volt a bűnösségük, a nagyok meg éppen nem voltak otthon. A nő lassan belebolondult a kilincsbe, s időnként baltával rontott ki a munkából hazatérőkre. Ilyenkor rendszerint az altatóorvosnő intézkedett, ilyenkor rendszerint eltűnt néhány hétre, majd minden kezdődött előröl. Idős korára aztán elcsitultak a rohamok, s a bányamesterné már át is engedte hozzá az unokáját anélkül, hogy attól kellett volna félnie, hogy a bolond nő megfojtja.
A bányamesternek négy rosszcsont fia volt. A bányamesterné minden reggel két hatalmas karéjt szelt a pékségben vásárolt kenyérből, megkente zsírral, s több réteg újságpapírba csomagolva a férje kopottas táskájába helyezte. Sajnálta a péket, mikor a felesége megszökött a szeretőjével. Szeretett Angéla asszonynál portalanítani, ekkor rendszerint eljátszott a gondolattal, hogy a központi fűtéses lakás az övé. Egyszer még meg is kérte titkon a szerencsésék nagyobbik fiát, hogy a nyeremény masinával készítsen róla egy fotót, amint Angéla asszony kárpitozott foteljában ül, kezében porcelán csésze (kávé nélkül), a háttérben pedig ott a vitrin a pásztorlánnyal meg a birkájával. A fényképet azután elküldte a nővérének Argentínába, aki így végre megnyugtathatta lelkiismeretét, hogy húga nem szorul a támogatására. Bár amúgy sem küldött volna neki egy vasat sem. A bányamesternének elég munkát adott az öt családtag, csak nagyritkán pihent meg, akkor támasztotta egy kicsit Emmával a kályhát, aztán futott vissza a földszintre.
A kerengő angyalok karácsonykor kerültek csak elő. Négy volt belőlük, a ruhájuk fehér volt, a hajuk szőke, glóriájuk arany. Egy-egy gyertya állt őrt mögöttük, s ha azokat meggyújtották, a korong meglódult a légáramlattól, s vele fogtak körtáncba a kerengő angyalok is. Fából készült szerkezet volt, talpazatára göcsörtös réteget vont a lecsöpögő viasz. Három napig forogtak, ez alatt a három nap alatt az egész ház betérhetett egy pillantást vetni rájuk. Emma ilyenkor kipirult arccal kínálta meg a vendéget fahéjillatú pitével, piros volt az arca, pedig a cserépkályha ezúttal méteres távolságra ropogtatta a tűzifát. Mindenki megbabonázva bámulta a kerengő angyalokat, pedig nem volt az más, mint egy elmés kis szerkezet, négy fabábuval.
Évekkel később a bányamester második fia pillantotta meg őket egy régiségbolt kirakatában.
Nem eladó – közölte a vastag pulóveres ifjú hölgy – csak dekoráció. A fiatalember még hosszasan időzött a kirakat előtt, szállingózott a hó, csontjáig hatolt a hideg, mint annak idején szülei lakásában, a téli reggeleken. Egyszer csak kidugta a fejét a vastagpulóveres, s odavetette, hogy felhívta a főnökét, s akár viheti is azokat az angyalokat, ha akarja, huszonötezer forint az ára.
A bányamester második fia egy pillanatig el is ábrándozott a dolog megvalósításán, de megfelelő tőke hiányában végül elhessegette a gondolatot.
Módra Ildikó
Havak tükrei Versek és prózai írások/2004. december – Accordia Kiadó
Módra Ildikó: TRAPP – Naphegy Kiadó
Módra Ildikó: Cinóber cirkusz – Móra Kiadó, 2014