A hétköznapi élet mítoszai – vagy: a hétköznapi élet mítosszá válása. Közhely, hogy a világot nem olyannak látjuk, amilyen, hanem a világ olyan, amilyennek látjuk. Turós Margaréta fotográfiáin első pillantásra (távolról legalábbis) elsősorban színeket látunk – az anyagok sokféle színét, a fekete férfi tiritarka hajékét, a várakozó tarka tömegben a ruhák színeit és a bőrszínt, a portrékban a szem és a haj színét.
Színeim története – Turós Margaréta fotókiállítás megnyitó, Izraeli Kulturális Intézet, 2014. szeptember 15. – Fotó: Völgyes Valéria
Az gyűjteményes fotókiállítás címe: „színeim története”. Margit színeinek története – és ez máris átemel egy másik perspektívába: ő látta meg ezeket a színeket, azért születtek a képek, mert ő meglátott valamit. Felismerte a pillanatok jelenvalóságát. Az anyagok színében ott a mozgás, a „Nyár színei”-ben a két nő egymáshoz-fordulása, ott vannak a mozdulatok színei-ívei, árnyalatai is. A kezek színében a gesztusok, és a gesztusokban az örök: a „Szimbiózis” című kép maga a létezés képe, ahogy ember és növény erei-inai egymásba fonódnak. De vannak dolgozó, érintő, megpihenő, megtartó, etető és imádkozó kezek – a lét gesztusai. És ott van az Eiffel-torony, de csak azért, hogy a vöröseshajú, fekete bőrű, kék ajakrúzzsal tökéletesen egzotikussá varázsolt gyönyörű nő portréjának hátterévé váljék – ez itt már a felismerés színe: azé, hogy van olyan látásmód, amely által az örök, az állandó azért fontos, mert hátteréül szolgál a pillanatnak. És hát – a „színeim történetét” látjuk – pillanatokká sűrűsödő történeteket –most nemcsak arra gondolok, hogy Margit történeteket ír a képei mellé, hogy mesél, hogy fantáziál, hanem arról, hogy a pillanatba belelátjuk a történeteket: a „Csodára várva” kalapos kisfiúja tekintetének színében, kézmozdulatában látjuk azt, ami a képen nem látható. És ott a sóvárgás narancsvöröse: egy másik kisfiú a narancskerekű, lábhajtós gyerekbiciklin lenyűgözve bámulja a nagy narancsvörös robogót – ez az ilyen-leszek-ha-nagy-leszek testtartása, hát-íve.
Hányféle ívet látunk itt? – a megsejtett mozdulatok ívét: ahogy a jeruzsálemi nő megigazítja a fejkendőjét – hirtelen úgy érezzük, hogy a nem látott arc ismerős – az mindent betöltő jelenlétét érzékeljük pont azáltal, hogy nem látjuk. Ott a zsidó apa gerincének az íve, ahogy a gyerekét tartja, a nehéz csomagot cipelő, valahogy árral szemben haladó férfi hátának az íve New-Yorkban.
Színeim története – Turós Margaréta fotókiállítás megnyitó, Izraeli Kulturális Intézet, 2014. szeptember 15. – Fotó: Völgyes Valéria
Egy muzulmán nő egyedül ül a padon, jóformán csak az ülés ívét és az ruhája színét látjuk, ahogy a padon elfoglalja a helyét a térben – előtte a tágasság. De jelen van az az ívek hiánya is: a jeruzsálemi kisfiú a maga terében, a függőlegesek és vízszintesek közé zárva. És a profil íve a New York-i háttér előtt: a tűnődő félmosolyban, ebben a vonalban benne van a zene íve is, amit a nő hallgat – majdnem a hangszín is…! De a csöndnek is íve van, a „hangtalan ima” című képen: a földön kuporgó koldusasszony hátának vonalában jelenik meg – itt idéznem kell Margitot: „egyszer bekötöttem a szemem, hogy egy napig átérezzem azt, hogyan élnek és érzékelnek a vakok. Csupán néhány percig bírtam. De hogyan érezhetném ennek a földön ülő nőnek az érzéseit? Nincs olyan ölbe hajtott fej, ami azonosítani tudna vele” – ez itt Kelet-Európa.
madach-szinhaz-a-napsugar-fiuk
Ezek a színek és ívek zavarba is ejtenek: szabad meglátnunk a koldusasszonyról készült képen, a „Hangtalan imán”, a színek harmóniáját? Szabad elemeznünk azt, hogy a kabát kékje a szoknya kékjéhez illik? A cipő barnája a kendőéhez? Szabad meglátnunk az oszlopok ritmusát? S ha látjuk és érzékeljük mindezt: a nyomort, a színek és ívek szépségének egymáshoz való viszonyát, milyen lesz attól a világ? És ott az egyik legszorongatóbb kép: „Az ő szemében” – ismét Margitot idézem: „Kelet-Ammanban ült a földön… ült és evett abban kis égőpiros ruhájában, kócos hajjal, nem nézett sem hátra, a jelentéktelen múltba, sem előre, az ismeretlen jövőbe” – írja. A kislány minden porcikájával a pitáé, amit majszol, a tekintete most-ja ragad meg, de aztán nem tudjuk levenni a szemünket a hajának a színéről: hogyan létezhet a réznek ilyen árnyalata? Hogyan lehet, hogy az ujján a kötés színe ennyire illik a ruha szegélyéhez? A türkiz hajszalagról rátéved a tekintetünk a pici kéz bőrének szárazságára, a piszkos kis körömre, s a pillanat – éppen azért, mert olyan erős, olyan intenzív – már el is enged: vajon természetes-e ennek a gyermeknek, hogy pitához jut…? Vagy ünnepi a pillanat…? Hirtelen látjuk a jövőt, pedig pont a gesztus most-jában merültünk el.
A fekete hajléktalanról készült képen a legfeltűnőbb a fal kékje. Aztán ott a vörös márványpad – az egyik üveg kék, a másik üveg piros kupakja, a kupakok színe a fal és a pad színére válaszol – és csak aztán látjuk a fekete férfi barna bőrét, a fekete-barna ruhát, azt, ahogyan földszínű ruhában, földszínű kézzel az üveget fogva alszik a szinte transzcendenes-kék háttér előtt. Ez a „most” olyan erős, hogy előre-hátra sugároz.
Színeim története – Turós Margaréta fotókiállítás megnyitó, Izraeli Kulturális Intézet, 2014. szeptember 15. – Fotó: Völgyes Valéria
Margit filmjeiben és dia-kompozícióiban, ahol a képek mozognak, szintén a pillanat ereje uralkodik, megkockáztatnám, hogy az örök pillanat ereje az idő folyamában – az átjárókban, kődíszekben,a gesztusokban. Afrikában az egymáshoz sehogy sem illő falak homokszínét ellenpontozzák az erős színek, az emberek mozdulatának hajlékonysága; megdöbbentő az örök tenger másfajta funkciója: fekete gyerekek nagy, lapos, elefántszerű sziklákon tengeri szivaccsal mosakodnak. Az esti Párizsban egy fekete kislány elálmosodik egy az emberektől távolabb álló gyerekkocsiban. Az indiai férfi franciául jógalégzést tanít az utcán, a konyhaedényeken virtuózan doboló fiú előtt ott a tábla: „I am collecting for real drums” – milyen életek hirtelen felsejlő felszínei ezek? S közben – a nagyon konkrét, individuális, torokszorongató drámai pillanatok hátterében – ott vannak a repülő madarak, és közömbösen, de – gyönyörűen – hullámzik-lélegzik a tenger, megpihen egy gyík a kovácsoltvas kerítésen. És a képeken ott van a falra vetülő árnyék is, van virágszirom tükröződésének sejtése opálos felszínen, és Margit nem szégyell lélegzetelállítóan szép naplementét biggyeszteni egy megrázó képsor végére.
Engem talán mégis leginkább a képek keresetlensége nyűgöz le. Az a lazaság, ahogyan Margit belesétál a világba. Mozgása a térben. Az ember körül a tér olyan, mint egy következő réteg ruha, az öltözködési módjának, stílusának kiterjesztése – az, ahogy Margit néz, lát, regisztrál, a terének szerves része – abból nő ki, abból lesz, ami ő. Nehogy közhelyes legyen: Margit belső színei – a színeiM – vetülnek ki a külső világra – az ő színei láttatják meg vele mások színeit. Ahogyan lát és rögzít, az az elengedettségnek és a nagyon erős összpontosításnak, éleslátásnak, gyors reakcióknak valami hátborzongatóan természetes alkímiája.
„A hétköznapok mitológiája” – ezt a címet adtam a megnyitó beszédnek. Ugyanez a finom vegyület van itt is: a tekintet által a hétköznap mitikussá válása. Vagy úgy is fogalmazhatnánk: ha nincs a mitikussá emelő tekintet, akkor a hétköznap elviselhetetlen. S ha a világ lehet olyan, mint amilyennek a fotóművész látja, akkor talán a képeken fel-felsejlő tragédiák ellenére, vagy épp azok miatt, ki lehet bírni, el lehet viselni azt, hogy beleszülettünk.
Elhangzott: 2014. szeptember 15-én, az Izraeli Kulturális Intézetben, a kiállítás megnyitásán.
Szerző: Dr. Daróczi Anikó, a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kar Német és Holland Nyelvű Kultúrák Intézet vezetője
Forrás: PR Herald
Színeim története – Turós Margaréta fotókiállítása
2014. szeptember 15. és október 10. között az Izraeli Kulturális Intézetben
(1061 Budapest, Paulay Ede utca 1., Mala Zisser Épület), minden nap 10.00 és 18.00 óra között.