Július 24-én a Gozsdu Udvar Galériájában nyílt meg Turós Margaréta fotóművész Színeim története című kiállítása, amelyet Harle Tamás kiadó, művészeti menedzser, médiaszakember nyitott meg. A magát ‘Street Photographer’-nek valló művész 25 alkotását mutatja be a tárlat, amely a világ 31 országában „elkapott” pillanatok eredményeként született meg.
A fotográfust az emberi arcok, alakok és mozdulatok érintik meg leginkább. A megörökített látvány mentes mindenféle kulturális vagy vallási hovatartozástól, a közönség a fotográfus szemén keresztül „csak” emberi tekinteteket, megnyilvánulásokat és a színek ezernyi árnyalatát figyelheti meg. A kiállítás képanyagát kiegészíti minden felvétel története: információk néhány mondatban az egyénről és a helyzetről.
„Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel” mondta Robert Capa a fotózás művészetéről. A közelséget azonban korántsem a fizikai távolságra érti. Ezt most megtapasztalhatjuk Turós Margaréta képeit megtekintve is, hiszen érzelmileg több szálon és mélységben megindító anyagot hozott létre a kiállítás. Először is, valami fantasztikusan életigenlő, derűs aura árad a képekből, melyhez magának a galériának a kissé esetleges volta, befejezetlensége is hozzáadódik. Otthonosság. Az érdes betonon szőnyegek, egy jukka az ablak előtt, körben sok kis apró mécses, a megnyitón tömeg. Kínálás, kamerázás, zsongás, kötetlen beszélgetéssé alakuló bevezető, a szomszédos helyiségben vetítés, majd ahogy mozdulni lehet, behatóbban is megismerkedünk a képekkel.
A vakolatlan falakra kitett, viszonylag nagyméretű fotókon körbetekintve nagyon hamar egyértelművé válik a fotók jelentése. Semmi komplikált, erőltetett mondanivaló. Mégis, valami torokszorító ünnepélyesség is vegyül az örömbe, amelyet a minden szempontból tökéletes, színes képek okoznak. Az élet valójában egy hatalmas ajándék. Pillanatról pillanatra alakul, dacára bármiféle tudatos tervezésnek. Örömet okoz, fesztelenül szemügyre lehet vehetni egy-egy fintort, mosolyt, rezdülést az emberi arcokon, még a borúsabbak is felemelőek. A kötetlenség érzését erősítik a bátor képkivágások is, például a bemozdultan is tökéletes fázisfotó egy lépésről, egy lengő színes szoknya és két láb, két félig meztelen felsőtest hátulról, egy bájos mosoly. Csak egy-egy pillanat. Mint a vicces kalapot és lila zakót viselő karneváli táncos férfi arckifejezése is, amelybe már némi keserűség is vegyül, mégis megható az egész. Ezek a kimerevített pillanatok ugyanis már soha többé nem jönnek el, ám a minden képen oly egyszerűen megfogható, egyértelmű, konkrét jelentést és tartalmat a feltartóztathatatlan változás idézőjelbe teszi. Mindenkit és mindent. Jól tudjuk, minket magunkat is.
Turós Margaréta
Szédítő mélységbe visznek a képek mellett elolvasható történetek is, empatikus, végtelenül érzékeny leírások. Az ember egyszer csak úgy érzi, azonnal street fotóssá kell válnia, és sorjáznak elő a saját emlékei is, erőteljesen elindul a belső mozi. Jókor érkezik a pohárka vörös bor és hogy szól hozzám valaki… valahogy kapaszkodók nélkül hagyja az embert a fotókról áradó élmény és a belsőleg megszülető konklúziók. Filozofikus mélységekig visznek a fotók. A tekintet című kép mellett például ez áll:
„Előbb a dombot nézzük a képen és azután a képet a dombokon.” – így szól egy középkori kínai mondás.
A kép mögötti kép. Amit látunk, és ami onnan a mélyből jön kifele, hullámzik, hömpölyög felénk – az láthatatlan. A szubjektum szeme, az alkotó szeme és a mi szemünk.
Rétegek mögötti valóságok, képzeletek, látásmódok, intuíciók, empíriák, megélések, találkozások és elszakadások.
Az igazság emez szeletének megannyi értelmezése, a lét opál fátyolán keresztül.
Sri Lankáról pedig ezt olvashatjuk (az egyetlen ország, ahonnan viszonylag sok fotó származik):
Sri Lanka az a hely, ahol mindenki álmodik, és egészen különös álmok is megjelennek, amik, máskor és máshol: soha. Itt „még török üzletemberek is ilyen álmokról számoltak” be, és egyes képzőművészek szerint „a sziget egy archaikus tudatalattival bír, mindenkit inspirál”.
„Juss el Sri Lankára„, biztat Margaréta, amikor már sorra kerülök és anekdotázunk. Margaréta derűs aurája, kötetlensége köszön vissza a fotókról, így összegződik a kiállítás bennem. (A kép abban az esetben is önarckép, amikor nem kimondottan önarcképről van szó. Ez Margaréta esetében újra erősen beigazolódik).
De jó, hogy tanár! ujjong bennem a lélek, végre derűs egyén tanít gyerekeket, az életigenlést adja át, ami a legfőbb! Szerintem ő nem is tud egyest osztani, vagy egyéb büntetést. Ott vannak a megnyitón szép számmal a diákjai. Kedves, mosolygós arcok. Ártatlanok. Mint a képek.
kepes-magyar-jazztortenet-idoszaki-kiallitas-magyar-kereskedelmi-es-vendeglatoipari-muzeum-fotok-toth-tamas
Ám ez a kiállítás sokak számára „megosztó” lehet, az erős szubjektivitása, hangsúlyosan feminin volta miatt, kimondottan érzelmi megközelítésű. Aki viszont „vevő rá”, annak a lelkét mozdítja meg és mossa át, valódi felüdülést jelent.
Kedvcsinálóul a kiállításhoz még egy utolsó idézetet szeretnék megosztani, ami magáról a fotográfiáról szól (amely a Játék a sikátorban című fotográfia mellett olvasható), mintegy a művész ars poetica-jaként:
„Egyszer régen láttam Henri Cartier Bresson egy képét, még a kezdeti korszakból, amit az első Leicájával készített romok között játszó gyerekekről, és akkor tudtam, milyen fényképész vagyok: street photographer. Nem én keresem a képet, ő keres meg engem, vagy véletlenül találkozunk. Ez a szép benne. A véletlenszerűség maga a pillanat. A valóság egy éles momentuma – ahogy Barth hangsúlyozza, a képben ott a megfagyott idő, a képnek az „ez volt”-jában van a lényeg, a pillanatnyiságában. A kép teret hagy a képzeletnek. A valóság azon része, mely egy korszak rekonstruálását nyújthatja meg, és egyben elindít a történet útján.
„Lehet, hogy él bennünk valami leküzdhetetlen ellenállás, ezért nem tudunk hinni a múltban, a Történelemben; csak akkor hiszünk benne, ha mítosz formájában jelentkezik. A Fotográfia először törte meg ezt az ellenállást, a múlt a fotó megjelenésétől kezdve ugyanolyan bizonyosság, mint a jelen; amit a papíron látunk, az ugyanolyan biztos, mint amit megérintünk. Sokak véleményével ellentétben a Fotográfia és nem a film megjelenése jelenti egy új korszak kezdetét.” – írja Roland Barth.
Amikor Tunéziában megláttam az utcát, a szekeret és a gyermekeket, tudtam, hogy egy pillanat múlva mind fent lesznek a szekéren, de ez előtte lévő momentumot most csak én rögzítem.”
A fotográfiák mellett a művész négy akril olajfestménye – Some are born for endless nigh, Come back, The maya’s labirynth, The Art of Memory – is látható. Mindezek mellett folyamatosan vetítik kulturális antropológia témájú videofilmjeit.
A kiállítás július 31-ig látogatható a Gozsdu Udvar Galériájában. Ha a nyári szabadságolások idején esetleg lemaradnánk róla, akkor legközelebb az Izraeli Kulturális Intézetben lesz lehetőségünk megtekinteni a fotográfiákat szeptember 15-től október 10-ig.