— Amikor elolvastam a Belvárosi Színház leendő sikergyanús produkciójának, a Hitted volna című vígjátéknak a történetét, rögtön beugrott a Huszti Péter-Piros Ildikó által játszott Kései találkozás című, romantikus, melankolikus színdarab, de az Ön és a két szereplő, Hernádi Judit és Kern András személye és színművészeti előélete valahogy nem ilyen édes-bús történetre asszociál engem és predesztinálja a darabot.
— Nem bizony, ez a darab nem keserédes. Ez egy picivel több egy kedves, bájos történetnél, az egész a magányról szól, arról, hogy az ember a múltját hogyan képes lezárni, hogyan képes hatvan felé, hatvanon túl belekezdeni valamibe, amiről nem lehet tudni, hogy mi és mi lesz a végkifejlete. Mind a két embernek szüksége van a másikra, ez ennek a huszonnégy órás viadalnak a története, aminek nem biztos, hogy az a vége, amire mi elsőre sablonként gondolunk – a hepiend.
Hitted volna? Verebes István – Fotó: Tiszeker Dániel
— Tehát végig nem lehetünk biztosak abban, hogy összejönnek.
— Igen. Ez olyan, mint egy krimi. Mindennek ellenére lehet, hogy a realitások legyőzik azt az irányt, amire számítunk.
— Milyen ezzel a darabbal rendezőként dolgozni?
— Az ilyen daraboknál két olyan szempont van, amit figyelembe kell venni. Az egyik az, hogy úgy tűnik, egy térben két szereplővel dogozni, az olyan nagyon egyszerű. Részben valóban az, mert a darab nagyon kedvemre való, hiszen itt olyan kis apró nüanszokat lehet kidolgozni, megfejteni, amit nagyon ismertek és tudtak ezek a szerzők. Az amerikai szerzők, például Eugene O’Neill, Neil Simon vagy éppen a Hitted volna szerzője, Richard Baer majdnem ugyanannyit tudnak az emberről, az emberi lélekről, mint Csehov, de egészen más formában írják meg azt.
Ez az elméletem onnan jön, hogy O’Neill, Csehov és Rostand, egy időben éltek a XIX. század végén, XX. század elején, és mégis mind a három író másként szól, nagyon ismerve a saját alakjait, azok lélektani indíttatásait, mert gondoljuk csak végig, hogy a Cyrano egy szellemi kaland, ami arról szól, hogy én kukkolom a másikat, miközben lélekben ő én vagyok.
Az amerikaiak nem vertikálisan, nem olyan rétegzetten, árnyaltan, hanem kicsit könnyedebben, kicsit lineárisabban fogalmazzák meg az emberi motívumokat.
A Baer darabban is arról van szó, hogy hallatlan érzékeny lelki rezdüléseket lehet kihozni abból a huszonnégy órából, ami alatt történik a két emberrel ez az egész lelki kalamajka, persze akkor, ha nem a közhelyeknél ragadunk le, hanem tudatosan végigvisszük a koncepciót. Bár minél jobban szeretve van egy darab, annál több olyan tartománya nyílik meg mélységében, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni, de persze az ilyen jól megírt darabokat tele lehet rakni közhelyekkel, akkor is jó lesz. Ettől szép és ettől nehéz egy ilyen darabot rendezni.
A másik, amit figyelembe kell venni, az a szereposztás. Nagyon szerethetők, és a nézőkkel is megszerettethetőek a karakterek, akik a szerző által jól ismert helyen mozognak, ismeri az életterüket, helyzetüket, attitűdjeiket. Fontos is ez a belső ismeret, mert a szereplők üres térben vannak, költözés előtt, már a bútorok sincsenek a lakásban, nekik kell betölteni a polcok előtti teret néhány doboz között.
— Zavaró vagy inkább inspiráló, hogy barátokat rendez?
Azt mondtam a feleségemnek, hogy kínok kínját állom ki, de az eredmény nagyságrendekkel értékesebb lesz, mint amit megszoktam. Két óriási egyéniséggel, a szakmáját magas fokon űző színésszel van dolgom, egyik se könnyű eset. És nyilván én sem. Ráadásul harminc éve nem dolgoztunk együtt, tehát újra kell tanulnunk egymást, mert egészen más iskolákban dolgoztunk.
— Igen, Önök hárman – művészileg egyívásúak – most nagyon összejöttek ebben a darabban.
— Mivel harminc éve már volt egy közös, sikeres munkánk a Vígszínházban – még most is játszanánk a darabot, ha Juci nem szerződik el -, ez az emlék nagyban lendít a tűrőképességünkön, és már tudom, hogy érdemes végigmennünk azon az eléggé göröngyös úton, amit a darab kínál nekünk. Judit is és Andris is érzi, hogy nekik írta a szerző, tehát úgy érzem, hogy ha ez a darab olyan lesz – márpedig olyan lesz! -, ami méltó folytatása a harminc éve megkezdett útnak…, akkor életük végéig játszhatják azt.
Hitted volna? – Hernádi Judit, Kern András – Fotó: Tiszeker Dániel
— Hogyan talált rá a darabra?
— Már régóta gondolkodtunk Orlai Tiborral egy közös munkán, de hol egyikünknek, hol másikunknak nem tetszett a kiválasztott színdarab, mígnem egyszer Zöldi Gergely dramaturg ajánlotta a Hitted volnát. Általában egy darab olvasásakor annak tizedik oldaláig eldől nálam, tetszik-e, vagy nem, de erre elsőre azt mondtam, ez igen, ez kell nekem, ez úgy jó, ahogy van!
— Kiknek ajánlja a darabot?
— Én nem látok magam előtt homogén közönséget, továbbmegyek, nem is szeretem, én azt szeretem, ha értelmiségiek, munkások, tudósok, melósok, öregek, fiatalok, műveltek és műveletlenek együtt lélegeznek a szereplőkkel.
Ars poeticam az, hogy van egy ötszáz férőhelyes színház, abban ül négyszázkilencvennégy olyan néző, akit a pénzéért nem szabad untatni, tehát nekem szórakoztatnom kell őket, és van hat olyan néző, akinek azt mondom, még egy ilyen könnyedebb hangvételű darabban is, hogy mi egyet gondolunk erről. Én megerősítelek abban, hogy te erről a dologról jól gondolkodsz.
A jó színdarabok általában két rétegűek, a linearitást nem kedvelem, a rétegezett, lélektani játékokat szeretem, amikor hitelesek és átéltek a szándékok, a vágyak, az érzések, hazugságok, illúziók – és fölötte van a textus, ami azokat alátámasztja.
Engem az érdekel, hogy az emberben hogy mozdul a világ, nem az, hogy az ember hogy mozdul a világban. Az motivál, hogy alakok helyett jellemek legyenek a színpadon. Igazi valós tulajdonságokkal és készségekkel, szorongásokkal, vágyakkal teli emberek, és ezeket kell(ene) úgy megüzenni a nézőknek, hogy ők azt érezzék, hát, persze, hát én is ezt érzem! Velem is ez van, hát, én is ez vagyok!
— Az a bizonyos „aha!”- élmény…
— Ez nem könnyű, és nem is mindig sikerül. Sőt nagyon ritkán sikerül igazán. Most fog.
— Mi van, ha a néző nem veszi a lapot?
— Olyan nincs! Akkor én valamit nagyon rosszul csináltam. Vagy rossz darabot választottunk, vagy rosszul osztottuk ki a szerepet. De a kétség ezzel a darabbal kapcsolatban kevesebb, mint általában. Azt gondolom, hogy nagyon kékharisnyának, proccnak vagy sznobnak kell lenni ahhoz, hogy ezt a fajta színházat valaki elvesse. A kritika nyilvánvalóan le fogja írni, hogy ez egy könnyed baromság, de én azt gondolom, hogy amit a Hernádi, meg a Kern most eljátszik, az művészet. Magas fokú művészet, bár ezt a fajta művészetet nem szokták értékelni. A művészet az mindig valami spektákulum, valami absztrakció, de nem baj. Én ezen nőttem fel, az én mestereim ezt tanították nekem, ezt szerettették meg velem,
— Könnyebb színészként rendezni? Így ismeri a másik oldal kívánságait, elvárásait.
— Az a rendező, aki színész is, egész másképpen rendez. Szoktam mondani, hogy a leghülyébb színész is tehetségesebb, mint a legtehetségesebb rendező. Mert a színész már tudja, hogy jobbra megy, vagy ott megy ki, innen jön be, előző jelenetben amott hagyta az akármijét.
Bennem ez a kettő teljesen különválik. Amikor színész vagyok, akkor teljesen tanácstalan vagyok, nem látom magamat, eltévedek a színpadon. Egyszer magamra osztottam másodszereposztásban egy szerepet a Játékszínben, hogyha majd megrendezem, akkor néha eljátszom. Egy nap el is ment forgatni a kolléga, felmentem a színpadra, és azt sem tudtam, merre az ajtó! Az egy teljesen másik dimenzió! A színész analizál, a cselekményt rakja össze magára és a partnerére vonatkozóan, a rendező szintetizál, az egészet rakja össze. Rendezőként nekem arra kell figyelnem, hogy a színész a sorsot játssza el, ő meg arra figyel, hogy a sorson belül jól érezze magát.
Például ma történt, hogy egy jelenetben más instrukciót adtam Kernnek, mint legutóbb, és ő szólt, hogy négy napja itt nem ez volt. Mondtam neki, igen, de most ez van, mert úgy érzem, a darab igazsága nem engedi, hogy ezt a részt a poénnak adjuk el, mert ez egy olyan fundamentuma a darabnak, amire rá lehet építeni a komédiát, de ha ez nem komoly pillanat, akkor ez nem egy hiteles történés lesz, és meginog az egész szerkezet. Egy ilyen darab nagyon érzékeny, a hitelesség érdekében kényes egyensúlyt kell fenntartani a komédiázás és a komolyság között. Csehovot rendezni egyszerűbb, mert akármilyen unalmas is a darab, a szöveg feltételezhető mélységei előbb-utóbb a felszínre bukkannak. Ezért nem szeretnek a rendezők modern történetekhez hozzányúlni.
— Mert nagyobb a bukás esélye?
— Hm, igen.
— Ha már klasszikusok, akkor: decemberben a József Attila Színházban rendezi a Hattyúdal című zenés komédiát. A darab tisztelgés a tragikusan elhunyt Cipő (Bódi László) emléke előtt?
Cipő (Bódi László)
— Az 1963-as, Páger Antal főszereplésével játszott film forgatókönyve alapján írt első színházi változatnak Villa Negra volt a címe, és a panel-korszak kezdetét idézte.
A 2013-as Hattyúdal olyan lesz, mint egy kis opera, mert az akkori helyzetek takarékosságát értelmezzük huszonnyolc Republic dallal.
Nagyon szeretem ezeket a dalokat, engem az elmúlt huszonhárom évben a Republic dalai ütöttek szíven, nem az Illés-Omega-Metró szentháromság nótái. Korábban már kabarékban és televízióban is alkalmaztam Cipő dalait, akivel nagyon bensőséges, jó kapcsolatom is volt. Már régóta tervezem, hogy az ő dalaival kreálok valami hosszabb lélegzetű előadást, de soha nem jutottam el odáig, hogy nekifogjak. Azután egyszer Nemcsák Károlytól jött egy felkérés egy darab megrendezésére, és valamelyikünkben felmerült, mi lenne, ha ez a Villa Negra lenne? Kis türelmet kértem, hazamentem, elővettem mind a harmincvalahány Republic lemezt, kiválogattam közel hatvan dalt, amelyek mindegyike tökéletesen illett a helyzetekhez, de végül huszonnyolc dal maradt, amelyben összesen hat sort változtattam meg, majd mondtam Karcsinak, rendben, legyen a Hattyúdal!
— Az 1963-as történetben Tamburás (Páger Antal) egy korabeli lakótelep árnyékában él passzív rezisztenciában a kis viskójában. 2013-ban miről szól a Hattyúdal?
— Szándékom szerint a darab arról fog szólni, hogy mit jelentett a szabadság annak idején. Tehát abban az időben, a szocializmus környezetében mit jelentett, ha valaki szabadon akart élni, különutas akart lenni.
Cipő nagyon nagy formátumú, kiváló ember volt, a mai, megkérdőjelezhető értékeket felmutató világunkban az állandó minőséget képviselte, remek szövegíró volt, a szövegek hiátusai, bakugrásai, és amit mögé lehet képzelni… nagyszerűek! Ő is egyfolytában a szabadságról beszél, például a Szállj el, kismadár első hallásra egy rendkívül egyszerű dal, de a mögöttes tartalma, az az ujjongó szabadságvágy, no, az a lélek röpülése. Azt gondolom, ez minden korban – így ma is aktuális.
Sári Edina
Richard Baer: Hitted volna? – vígjáték
Történet: Herman és Christine barátok, több mint harminc éve. Amíg házastársaik éltek, állandóan összejártak négyesben. Mára mindketten egyedül maradtak, mégis alig találkoznak. Christine megunta a magányt, és végre úgy döntött, elköltözik New Yorkból és új életet kezd. Összecsomagolt, költöztetőket hívott, és már minden készen áll az új élet kezdésére, amikor betoppan a kissé morcos jó barát, Herman.
Szereplők:
Christine: Hernádi Judit
Herman: Kern András
Ralph: Ficzere Béla
Chuck: Jeges Krisztián
Stáb:
Díszlet: Mira János
Jelmez: Tordai Hajni
Plakát: Csáfordi László
Rendezőasszisztens: Kis-Kádi Judit
Rendező: Verebes István
Producer: Orlai Tibor
Bemutató: Belvárosi Színház, 2013. október 03.
Előadások időpontja: 2013. október 04., 05., 24., 26.