… kérdezték tőlem nagyon sokan a BodyNews első két interjúja után. Milyen alapon osztogatok én jó tanácsokat, helyeselgetek buzgón Csere Erzsébet fitnesz oktató javaslataira?
Jó, akkor bele a közepébe! Nálam ez hét éve kezdődött, a negyvenedik születésnapom után. Nem szándékosan, véletlenül alakult így, bár mint tudjuk, nincsenek véletlenek.
Akkor nyáron vettem egy szobabiciklit. Nem is tudom, milyen megfontolásból, de elmentem az osanba, kiválasztottam egyet, hazabékávéztam vele, itthon összeszereltem, belekürtöltem a büszkeségemet a világba, milyen ügyes vagyok, én egyedül! majd… másfél hónapig szobainasnak használtam, a kormányára remekül rá lehetett aggatni mindenféle holmit, amit nem volt kedvem a szekrénybe akasztgatni.
Közben a reggeli ébredés után rágyújtottam – napi másfél-két doboz tigrisszofit szívtam -, éhgyomorra a kávé után matattam zárt szemekkel, szájban fityegő cigivel – így indult a napom.
Azután, nem is tudom, mi történt, de 2006-ban egyik este, tudatosan, a hűtő mellett fegyelmezetten állva elszívtam az összes cigit, ami a lakásban fellelhető volt, ami nem volt kevés, és úgy döntöttem, reggeltől nem gyújtok rá többet.
Ennek most szeptember 11-én lesz 7, számokkal is kiírom, mert olyan jó olvasni: hét éve.
Na, akkor pattantam fel a szobabiciklire, és akkor kattantam rá a minden reggeli 10-15 km letekerésére.
Így azzal büszkélkedhetem, hogy a dohányzás abbahagyása után 4-5 olyan kilótól szabadultam meg, amitől évek alatt sosem tudtam. Egyszerűen nem ment le, illetve visszajött.
Az elvonási tünetek nagyon erősek voltak – elvégre 25 évig, azaz 15 éves koromtól – leszámítva a terhesség és a szoptatás időszakát, szívtam a cigit, pipáztam, szivarklubba jártam – hogy ott sok mindenki anyukája szóba került az első két-három hónapban, viszont a kilók olvadtak le rólam, és a testem kezdett átalakulni, mert mellette kipróbáltam a fekvőtámaszt, elkezdtem nyújtani, többet gyalogoltam, és mellékhatásként tisztult a tüdőm és a fejem is.
Erősödött a testem, a lelkem, büszke voltam magamra, és az új tudás egyre újabb ismereteket kívánt.
Elkezdett érdekelni az egészséges táplálkozás, olvasgattam róla, mondjuk, azelőtt sem voltam a nagy, hagyományos magyar konyha híve – bár szeretem a rántott husit és a jó parasztkolbászt -, elkezdtem tudatosan keresni olyan emberek társaságát, akik már ezen az úton jártak, és tudtak nekem segíteni, de az alapokat én tettem le.
A saját életformám alapján találtam ki, mi a jó nekem. Nem vettem át kész dolgokat, mindenkit és mindent meghallgattam, elolvastam és kiszűrtem a számomra érdekeset, fontosat. Arra viszont vigyáztam, hogy ne kergessek őrületbe másokat, nem az volt a célom, hogy mindenkit elriasszak magam mellől.
Például sokáig keresgéltem, majd hosszú utakat tettem meg, amire „rendes” kenyeret találtam, aztán ezt megunva, elkezdtem magamnak sütni. Nincs kenyérsütőm, a magam elképzelése alapján készítettem az első cipókat, és egy idő után már jóízű, szép kenyereim lettek, amiket szívesen fogyasztottak mások is.
Majd elhagytam a tejfogyasztást és elkezdtem „reform” – milyen hülye, az átlagos étkezéshez szokott ember számára minden fura dologra ráaggatott szó” – alapanyagokat használni: barna rizs, teljes kiőrlésű liszt, nyers nádcukor, természetes édesítők: sztívia, xilit, hajdina, köles, zab, zabpehely, stb., és láss csodát, hét év elteltével isteni sütiket és ételeket tudok készíteni a leghagyományosabb ételeken felnőtt, legfanatikusabb, a só-bors-paprika szentháromság fűszerezésű konyhán szocializálódott emberek számára is.
Két évvel később, 2008-ban elkezdtem úszni járni, minden héten szerda hajnalban fél héttől kilencig, 1200 métert szaunával egybekötve, egy órát utazom szeptembertől május közepéig Csillaghegyre. Ez is egy életforma, járnék többször is, de ahhoz messze van. Ahogy meglátom a Fürdő utca végén a ponyvával lefedett uszodát, mint a ló, aki vizet érez, öröm tölt el, és rohanok úszni. Belépek a párás helyiségbe, és elfelejtetem, a kinti külvilágot, az uszoda atmoszférája beszippant. Itt nincs csalás, hazugság- levetkőzöl és az vagy, aki.
Azután megint történt valami, és három éve, 2010. – megint – július elsején – úgy látszik nekem a júliusok a fordulópontok az életemben – lementem az Orczy kertbe futni.
Na, ez így nem teljesen igaz, mert viccesen úgy történt, hogy volt egy piros, edzőcipőféleségem, egy bő szürke pólóm és egy fekete cicanadrágom. Napokig gondolkodtam, tépelődtem, hogy ebben a szerkóban egyáltalán ki merjek-e lépni az ajtón. Mit fognak gondolni a szomszédok, és az utcán a hajnali járókelők?! De beruházni ugye, egy kétséges kimenetelű sportfelbuzdulásba, pénzem sem volt, meg értelme sem.
Aztán egyik reggel, végre fogtam magamat, egy életem, egy halálom, mindenki, akinek nem tetszem, magasról le van ejtve, gondoltam bátran, és lementem. Nem néztem se jobbra, se balra, mentem az Orczyba, elgyalogoltam a futópályáig, és közben mondogattam magamban, hogy már futni kéne, honnan fogsz nekiindulni, de csak nem akart a lábam futni. A szívem majdnem kiugrott a helyéről, isten bizony tahikardiám volt, becsszóra, pedig még csak sétáltam, és nem mer-tem el-kez-de-ni fut-ni, mert mi van, ha nem megy? OK, futni mindenki tud – gondoltam magamban, az evés, meg a szaporodás mellett a harmadik legősibb ösztön, de mi van, ha nekem ez mégsem jön zsigerből??? Ha én vagyok az egyetlen a világon, aki nem tud futni és kész?! Meg levegőt sem kapok és a lábam, meg a tüdőm sem bírja. Vagy szívrohamot kapok, és a legócskább melltartómat vettem fel, jönnek a mentők, jaj! Vissza kéne fordulni…, de közben már a pályán mentem, körülöttem emberek hada – kb. hárman, de akkor is! -, és kíváncsian figyelték a láthatóan mazsolát. Kényszergyaloglásra váltottam, majd egyszer csak nekilendültem. Futhattam nagyjából 15 métert, de az izgatottságom, meg a felkészületlenségem miatt nem tudtam többet, megint gyalogoltam, majd nekilendültem, csak érnék már el a pálya fordulójához, hogy a méltóságom utolsó morzsáit összeszedve kikutyagolhassak a pályáról, és ahol már senki nem láthat, elterülhessek.
Szó nincs arról, hogy én még egyszer ennek kitegyem magamat, majdnem belehalok, kellemetlen is, cikinek is érzem, csak érjek már haza!!!
Hazaértem, túl voltam az első megrázkódtatáson és… nem szakadt rám az ég.
Másnap hajnalban arra gondoltam, csak még egy próba, ennyit megér, lemegyek még egyszer, magam előtt volna szégyen, ha feladnám az első próbálkozás után…
Nem mondom, hogy többet futottam – egy szabvány futópálya belső köre 400 méter, na én abból kb. 40-et futottam, a többi gyaloglás volt -, de lelkiekben könnyedébben, persze fújtattam, mint egy gőzmozdony, néztek is a többiek, mikor purcan ez ki! De nem purcantam. Minden nap arasznyival – szó szerint – mindig egy lámpaoszlopnyival közelebb kerültem az egy J teljes körhöz.
Mindennap hajnali hatkor, a templom harangjának kondulásával egyidőben ott álltam az Orczy hátsó kapujánál, vártam, nyissák már ki! És futottam, araszoltam, csakazértis! Akinek nem tetszik le van…, stb.
2010. augusztus 27-én, az öcsém születésnapjának reggelén futottam körbe először kétszer a pályát, tehát majdnem két hónap kellett a 800 méter megtételéhez.
November végére, tél elejére értem el azt, hogy már annyit futottam, amennyit akartam, megerősödött a lábam, a tüdőm, a hasizmom kialakult – hasi légzés miatt -, ameddig nem untam meg.
És nem és nem untam meg, és futottam hirtelen támadt tavaszi záporban, az valami isteni! és futottam perzselő hőségben, amikor a nyárfák levelei fehéren izzón, mint a folyékony vas, remegnek a forróságban, ömlött rólam az izzadtság, és futottam a szikrázóan tündöklő szűz porhóban, valami elképesztően kék ég alatt újév napján, amikor mindenki feje és lába ólmos az italtól, és futottam… mint Forrest Gump. Na, nem annyira fanatikusan, de az életem részévé vált, és valami hihetetlen, addig elképzelhetetlen belső bizonyosságot és biztonságot adva és hozva a mindennapokba.
Tavaly, két évvel a kezdetek után lefutottam a félmaraton távját, cirka 21 km-t.
Azóta rájöttem, hogy nem csak fizikailag „nem tudtam” futni eleinte, hanem agyban, mert nem hittem el, hogy tudok, illetve azt hajtogatta a tudatalattim, hogy úgysem megy. A 45 évig kódolt, belém táplált kishitűségem, az önbizalomhiányom itt fizikailag mutatkozott meg. Nem bíztam magamban, mint ahogyan addig sokszor, és ez téves önértékeléshez vezetett, ami kihatott az élet minden területére: munka, barátok, család, párkapcsolat.
Tudom és hiszem, hogy amikor futok, úszom a Balatonban, vagy a tengerben, süt rám a nap, fújja a hajamat a szél, hókucsmát borít rám a hó, akkor részévé válok a természetnek, egy vagyok az ősi mindenséggel, azzal, amit a civilizáció elvesz tőlem, és azt pótolom nap nap után. És örömöt és harmóniát – nem utolsó sorban – és egészséget hoz az életembe, és az ősi tudás gyakorlása beragyogja a mindennapjaimat.
Persze van az úgy, novemberi ónos esős, szürke hajnalokon, hogy nincsen kedvem még csak a lábamat sem kidugni a takaró alól, nem hogy kimenni a hidegbe és ott futkározni, de azután erőt veszek magamon, és a mindennapi rutin végül elhajt és eljuttat az örömszerzés egyik legtermészetesebb formájához, és ezzel kvázi ingyen őssejt terápiát végezve magamon, szerotonin bombával ajándékozom meg magamat a reggeli kávé helyett, amit majd jól megiszogatok a barátnőmmel délután a kedvenc kávézónkban.
És látom a Szent Borzalmat az emberek szemében, amikor megemlítem, futottam reggel pár kilométert, és kapok viccesnek szánt megjegyzéseket is (asszonyom, csak mutassa meg, ki üldözi magácskát, és én isten bizony jól seggbe rúgom!), de akkor visszatérek a kezdeti „ki nem …ja le?” típusú értékeléshez és vállat vonok.
De látom az irigységet is a tunya emberek szemében, a ki nem mondott, „nekem is kéne, de nem merek, ezért csak sandán figyelem, mitől érzi ez jól magát, én meg mitől nem”, de ez sem izgat fel.
Idén tavasszal múltam 47, nem akarok senkinek bebizonyítani semmit, nem tartozom senkinek elszámolással, hogyan élek, mit eszem, sportolok-e. Csak magamnak. Annak, akinek el kellett hinnem, hogy meg tudom csinálni- még ha ez skizofrénül hangzik is kicsit. Sokan vagyunk így 40 felett, elbizonytalanodunk, csak egyet ne tegyünk. Magunkban ne inogjon meg a hitünk, mert akkor minden dől, mint a kártyavár, s abban egyetérthetünk, hogy remegő kézzel kártyavárat építeni nehezebb, mint lefutni egy maratont, nem igaz?
Sári Edina