John Keegan: A csata arca

Keegan úttörőnek tekinthető munkája előtt a hadtörténet teljesen másról szólt.

Korábban minden hangsúlyt a vezérkar döntéseire, a nagy emberek hőskultuszára helyeztek, ezek mind előbbre valók voltak. Nem mintha bármi gond lenne az efféle megközelítéssekkel, azonban vitathatnánk a hasznosságukat és a hátulütőiket is egyaránt. A csata arcában a szerző képes volt egy teljesen új megközelítést alkalmazni, középpontba pedig a csatát ténylegesen megvívó katonát állította.

a csata arcaKeegan három híres ütközetet vizsgál, és egyben elemez is saját szempontjai szerint: Agincourt, Waterloo és Somme kerülnek terítékre ebben a műben. Minden csata esetében képes tökéletesen lefesteni a képet, hogy hogyan is nézhetett ki a csata az átlagos katona számára. Hogy a katona, mint egyén mit érezhetett, hallhatott, láthatott. A nagy tömegek nyomása alatt, kardozó lovagok között egymást fellökve előbbre jutni, a muskéták és ágyúk irtózatos hangjai Waterloo-nál, ahol a katonák a füstfelhő borította csatatéren szinte vakon kényszerültek harcolni és természetesen megismerhetjük milyen az ellenség lövészárkai felé kúszva az első világháborúban harcolni.

Mindenekelőtt a háború emberi arcot kap. Beszámolók olvasása közben gyakran eltávolodunk a háború kegyetlenségétől és valóságosságától, de Keegan nagyon jó munkát végez, hogy egy olyan perspektívát kapjunk, ahonnan nézve számunkra is rémisztőnek tűnik az egész. Képes új fénybe helyezni a korábbi gondolatainkat/tudásunkat a témával kapcsolatban. Hiszen, bár a tábornokok hozzák a döntéseket, a csata gyakran a frontvonalban harcoló egyéneken áll, vagy bukik. És ezzel egyáltalán nem az volt a célja, hogy a tábornokok munkáját lealacsonyítsa, hanem hogy segítsen ráérezni, hogy az első sorban küzdők legalább annyira fontosak, mint a papíron terveket szövögető feletteseik.

Az új technológiák egyfajta új harcászatot és új tapasztalatot is hoztak a hadászat területére. Mégis ezeken a változásokon keresztül is jól láthatóak a különböző korok katonái közötti hasonlóságok: a vágyakozása a biztonságra, a valahova tartozásra, a valódi félelem és a remény, illetve, hogy mennyit számít egy igazán jó, erőskezű vezető.

Ebben a könyvben nem a szolgáltatott új információn, hanem a megközelítésen van a hangsúly.  Nem stratégiákról és nem is taktikákról szól, hanem arról, hogy milyen katonának lenni egy csatában.

Keegan finom prózája mindenből pontosan a megfelelő mennyiséget tartalmazza: bölcsesség, átláthatóság, tudományosság, alázat, lebilincselő leírások és kemény tények mind a megfelelő helyen és időben kerülnek elő. Gondolatait összetett és gyakorta végtelennek tűnő mondatokban fogalmazza meg, de még így is képes egy-egy ilyen mondatával többet közölni, mint mások egész fejezetekkel.

Sokaknak lehet problémája majd, hogy túlságosan száraznak érzik ezt a fajta leírást, mindettől függetlenül be fogják látni, hogy nem csak tökéletesen jellemzi az adott szituációkat, de állításai mellett érvelve még „bizonyítékokat is szolgálatat”.

Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy Keegan volt az első, aki az olvasót egyenesen a csatákat megvívó emberek csizmájába röpítette.

A regény megírása óta természetesen történtek előrelépések, további kutatások az általa boncolgatott témákban, de Keegan olyan előrelépéseket tett a tudományterület fejlődése és egyben népszerűvé tétele érdekében, amelyeket senki nem vitathat el tőle. Mostanra annyian érzik már sajátjuknak ahogyan ő írt, szép számmal akadnak követői, így azt hiszem nem lenne nagyképűség „keeganizmusról” beszélni.

Nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz erről a műről véleményt írni, de gyakran éreztem úgy, hogy nem vagyok képes megfogalmazni a gondolataimat. Ezt a könyvet olvasni és ezáltal átérezni kell. Benne kell élni, hogy megtudjuk milyen is valójában.

Büszkén mondhatom, hogy nem ismerek még egy ilyen könyvet. Minden érdeklődő örömét fogja lelni benne, a hadtörténet szerelmeseinek polcáról pedig nem hiányozhat, hiszen szakterületének klasszikusa.

Sir John Keegan (1934-2012) angol hadtörténész. A sandhursti Királyi Katonai Akadémia oktatója volt 26 éven keresztül. Később a Daily Telegraph szakértőjeként tevékenykedett. Lovagi címet 2000-ben kapott. Szinte bármilyen katonai témával szívesen foglalkozott, de alapvetően a 20. századi háborúk története volt a szakterülete. Az évek során több jelentős műve megjelent magyar nyelven: Maszk: a parancsnoklás álarca, A tengeri hadviselés története, A hadviselés története, Az amerikai polgárháború

A csata arca második kiadása 2013-ban az Akadémiai Kiadó gondozásában jelent meg.

Hurta Orsolya írása