Tegnap a barátnőmmel, a családjával és az én családommal bográcsban főztünk tarhonyát Balatonfüreden. A panoráma mennyei, a kihívás óriási!
A barátnőm sem főzött még ilyet, én sem, én viszont legalább anyunál láttam, hogy kell kinéznie, és tudom, milyen az íze. A barátnőm meg a KandiAndi pusztai műéletet bemutató műsorában látta, és megesküdött, hogy főzés közben nem kell ostort pattogtatnunk, abban viszont konszenzusra jutottunk, hogy már csak az esztétikánk miatt is jó volna, ha két macsó csikós felügyelhetné a munkát.
Vagy legalább egy Pásztor de Macsó.
Atkins/Norbi/Szandi/májámibícs/szétválasztó/90napos/600Ccal/GI-s diéta szerint járva el, először is megesküdtünk, hogy hozzáadott, finomított, fehér cukrot és lisztet nem, soha!
Ezért sok sertészsíron rengeteg tokaszalonnát lepirítottunk (de előtte extra szűz olívaolajjal kentük ki a bográcsot, mert fő az egészség, meg, mert úgy nehezebb lesz a férjeknek és a sógornak elmosogatnia a bográcsot, ami ugyebár nem női munka), erre rádobtunk nagy halom apró kockákra vágott vereshagymát, amit előtte még egészben megforgattunk extra szűz olívaolajban, mert fő az egészség- egyébként pedig nehezíti a hagyma szeletelését -, s amikor az már-már barnás rózsaszínűen együtt rezgett a szalonnapörcökkel, felkarikáztunk két szál igazi, magyar csípős parasztkolbit, amelyek héjait bekentük extra szűz olívaolajjal, mert fő az egészség- és jobban is csúszik, majd a bográcsba dobtuk.
Pár perc elteltével a szomszédban addig alvó kutyák kegyelemért és élelemért nyüszögtek, mert az illatok beborították a fél Balatont. Még jó, hogy nincs a környéken állatvédő liga, lehet, hogy elvitték volna szegénykéket egy menhelyre, ahol kutyamenza kaján élnének vidáman, és csak álmaikban élnék át még egyszer ezt az illatorgiát.
… és akkor én most a fogdából írnám a krónikát, állatkínzás vádjának terhével a vállamon.
Tehát, a hozzávalókat együtt pirítottuk, s közben valamelyikünk fejéből ötletként kipattant a fehérbor – mint folyadékpótlás… a izé, a kondérba, de mire a férjek és a sógor előkerültek a pincéből a majdnem üres lopóval, addigra mi már olajoztuk a tarhonyát extra szűz olívaolajjal, mert fő az egészség, és azt is az edénybe zuttyintottuk. Só-bors-paprika- a magyar szentháromság, és egy kis köménymag dukált bele még.
Meglepőnek és mulatságosnak tartottuk, hogy az imént még bontatlan tarhonyás zacskó felbontódott, és csak ¾ részéig volt töltve, de végignéztük a három kiskorút, egyiknek sem volt tele mókusmódra a pofija, és egyikük sem produkálta a fulladás jeleit, így békésen a nyuszira fogtuk.
Stahl-mániás lévén felmerült bennem Judit egyik kedvenc hozzávalójának hozzáadása, de a bio zöldcitrom lereszelt héját már tényleg nem tettük bele, pedig még a férjek és a sógor is mellém álltak, mondván, hogy annak is bekenhetnénk a héját extra szűz olívaolajjal, mert az milyen szép, fényes lenne, és mert fő az egészség. Kicsit nehezen, elkenve formálták a hangokat, háborogtunk is, mennyit ittatok, amíg mi itt fővünk a levünkben, de ők kórusban tagadták az alkoholizálás legcsekélyebb felmerülését is, miközben muslincák tucatjai rajzoltak felhőt köréjük. Hogy vajon miért?!
Rövid közelharc, kis kézitusa árán belekerült a végül mégiscsak karikára vágott krumpli, mert itt közbeokvetetlenkedett a szomszéd, aki csak Slambucmanként aposztrofálta magát, ezzel jogot vindikálva a mi saját ötleteink alapján bográcsozott saját tarhonyánk megalkotására.
Majdnem összeugrasztott minket a „kockára vagy karikára vágjuk a krumplit”-jellegű fontoskodásával, de végül is az autentikus karikáknál maradtunk, mondván az ostor is karikás, tehát ez egy népi motívum.
Rögtön ezután hatalmas vita kerekedett, hiszen eddig a pontig nem sikerült eldöntenünk, hogy a tarhonyánk pásztor-e, és ha igen, mitől az. Én csendben megemlítettem, hogy a csippendél fiúk mintájára, biztosan lehet bérelni egy Pásztor de Macsót, és akkor legalább biztosan tudnánk, hogy milyen is a mi tarhonyánk. A férjek és a sógor azonban lehurrogtak, máig sem értem, miért…
Nos, ezután kezdődött a főzés sportos része, mert a bogrács iszonyatosan nehéz volt, na, meg pokoli meleg volt körülötte, a nap is Ezellel tűzött, és ezt az egészet kavargatva kellett vakargatni, merthogy ugyebár pirulnia kellett, de nem volt szabad leégnie.
Utóbb derült ki, kár volt a középső kiskorúra bízni ezt a feladatot, mert a „vakarászd, amíg bemegyünk paradicsomért, ne hagyd, hogy leégjen!” intelmet úgy értelmezte, hogy a bizonytalan állatterelési munkakörű tarhonyánkat meglocsolta az én 50-es faktorú napolajammal, majd, amidőn kérdőre vontuk, büszkén mondta: persze, hogy beletettem egy kis napolajat, hiszen extra szűz volt, mert csak most bontottam fel!
Mire a barátnőm kimerte a bográcsból a szerencsére csak egy kis mélyedésekben megülő napolajat, addig én a paradicsomok héját vettem kezelésbe, megkentem a héjukat extra szűz olívaolajjal, mert fő az egészség, majd azokat is pá, kis aranyom! mozdulattal a kondérba küldtük.
Egy-két kavarintás, és máris beleöntöttünk egy liternyi nemareklámhelyesenkinemfizetnekemezértnemmondommegmilyenmárkájú, oxigénnel dúsított bubimentes ásványvizet, mert fő az egészség, majd megkavartuk, és árnyékba vonultunk.
Úgy döntöttünk, hogy ez az igazi, hagyományos magyar, ámde az extra szűz olívaolajtól és az oxigénnel dúsított, szénsavmentes ásványvíztől trendi és full egészséges paraszti étek egy szofisztikált, igazi magyaros fehér tájbort kíván, ezért felbontottunk egy üveg 2009-es pásztói Irsai Olivért. Egymást túllicitálva, letorkollva legott borszakértésbe fogtunk, így a gyümölcsös, mély tüzű aromák rögvest felidézték nekünk a szőlővesszőkön hajnalonta időző nektárcseppek hamvas, barackíz üde selymességét, amely zamat ezer apró molekulára robbanva öntötte el a szájzug legintimebb, legtitkosabb, még a NAV által is ellenőrizhetetlen részeit, eperízű lecsengést képezve a nyelvgyökünkön, a sógorén leginkább.
Ezután bő félóráig nem történt semmi, csak üldögéltünk az őspark jellegű kertben, iszogattunk – egyre kevésbé voltunk szofisztikáltak -, a legnagyobb kiskorúval elmondattuk a „Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon, messziről…” című első 4 versszakát (5. versszaknál kezdődött meg a nyári szünet), és közben mélán tűnődtünk, próbáltuk felidézni, hogy a petrezselyem vajon szerves alkotóelemét képezi-e a tarhonyának, végül 4:1 arányban beszavaztuk azt is a bográcsba, hiszen a mi tarhonyánk, nekünk fő!
Mellékesen a férjeket és a sógort elszalajtottuk a boltba (barátok közt is jó 20 perc kocogás a Balaton felvidéken hegynek lefelé, felfelé pedig még nem volt ember, aki az óráját nézegette volna a 34 fokos emelkedőn, pláne nyáron, délidőben) extra szűz olívaolajért, mert fő a tarhonya, és lehet, hogy még valamit bele akarunk tenni, aminek szép fényesnek kell lennie.
Mire az oldalbordák és a sógor vörös fejjel, hörögve, szanaszét izzadva visszaértek (az arácsi teszkóból, mert csak ott volt AZ az extra szűz olívaolaj márka, amit Updatnorbi is használ, és ugye nem csak a tarhonya fő, hanem az egészség is), addigra elkészült a mi nagy, közös projektünk, a Tarhonya.
És isteni lett, és jó szaftos, zsibongatóan csípős is, és az ízei remekül rímeltek a pincehideg koviubival, és a megszentelt csendben csak halk cuppanások és elégedett böffenések neszeztek, s csak apró, visszafogott dulakodás, rugdosódás zajait hallattuk, amikor repetázni indultunk.
Romeltakarítás közben megalakítottuk a Tarhonya Véd- és Titok Szövetséget, mert mi már tudjuk, mi (t)ettünk a bográcsba idén nyáron.
Búcsúzáskor a legkisebb kiskorú derített fényt a nyuszira fogott tarhonya-eltűnésnek, mert kedvesen összenyálazva a fülemet, belesúgta: te, mire legközelebb jövünk, megint főzhetünk tarhonyát, mert addigra kikelnek az elültetett magocskák a földből, majd én locsolom, ne mondd meg anyának!
Sári Edina