Ötven év, de lehet még több is. A Rolling Stones legeslegutolsó (?) turnéjának legeslegutolsó (?) koncertje
„This could be the last time,
Maybe the last time, I don’t know”
(Jagger-Richard: The last time)
1978-ban láttam őket először a tévében. Ez olyan régen történt, hogy akkortájt hétfőnként még adásszünet volt, hétköznap délelőttönként Iskolatévét, délután Melyiket az ötezerből? címmel pályaválasztási tanácsadó műsort, hétvégén pedig szovjet kisfilmösszeállítást sugároztak, melynek fő alkotóeleme a Mindent tudni akarok című szovjet ismeretterjesztő kisfilm képezte. Néha megismételték a Tavasz tizenhét pillanata vagy a Bors sorozatot, fekete-fehérben, melyek közös eleme jó kommunisták rossz fasiszták elleni küzdelme volt. És a Stones akkor már 15 éve világhírű volt – visszatekintve úgy érezni, szinte el sem kezdődött a karrierjük.
Mai fejjel nem is értem, hogy kerülhetett adásba a párizsi koncertjük. A Kádár-éra kellős közepén ki lehetett az a tévés illetékes, aki láthatta, megrendelhette és talált valutát, hogy kifizethesse ezt az ideológiailag kétséges közvetítést?
Akkortájt persze ez nem juthatott eszembe. Úttörő voltam, magaviseletem jó, szorgalmam jó. Zenei világomat alapvetően a rádió kívánságműsora (Kettőtől ötig), és az azt követő Ötödik sebesség határozta meg.
A zene eleinte nem nagyon tetszett. Hiányoltam a gyors számokat. Azt sem tudtam, hogy ők a Rolling Stones („The greatest rock and roll band in the world.”) Az énekes azonban lenyűgöző volt. Félmeztelenre vetkőzött – ilyet se láttam addig -, vizesvödrökből öntötte le a közönséget, kötélen lengedezett. Akkor még nem tudtam, hogy ő a Mick Jagger. Utálkozó, erőszakos, megvető éneklése és mozgása évekre ellátott viselkedésmintával és megrendítette az úttörőmozgalomban betöltött szerepemet (szerintem miattuk nem léptem be később a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe).
A zene nem fedte le az akkori ízlésvilágomat. Pontosabban nem értettem azt a rockzenét, sosem hallottam ilyet. Kevés volt a gyors szám. De a színpadi jelenlét ereje… még mindig ugyanazon az energiasugáron utazom, majd’ negyven éve, ami azon az éjjelen a fekete-fehér tévéből kilövellt. Az az élmény befolyásolta a későbbi viselkedésemet, a tanulmányaimat, a szokásaimat, az énképemet. Pedig azt a koncertet csak egy vacak Orion tévé közvetítette, felvételről.
Az évek során aztán élő koncerteken is láthattam a Rolling Stones együttest. Először, amikor 1993-ban végre eljöttek a Népstadionba. Természetesen elmentem a koncertre. A barátaim nélkül voltam ott, mert közülük senki sem volt hajlandó kifizetni az elborzasztó jegyárat. Nem akartam előre furakodni, mert tartottam a süketítő hangerőtől. Aztán amikor „a fiúk” kijöttek, alig láttam valamit. A körülöttem állók fiatalabbak és magasabbak voltak, végig lábujjhegyeztem a koncertet. Közben folyamatosan törölgetnem kellett a szemüvegemet, mert ömlött az eső. Sohasem bocsájtható meg az Istennek, hogy egyszer elmúlunk negyven évesek.
Illetve, hogy én elmúltam negyven… Mert a Rolling Stones tagjai nem múltak el negyven évesek, az tuti. Nem tudom, mi a meghatározása az olyan embernek, aki a társadalombiztosító szerint öt éve nyugdíjas, az arca olyan, mint egy szakadttá használt papírzsebkendő, viszont két órát énekel futás közben. Ez Sir Mick Jagger, aki július 26-án tölti be a hetvenet. (Hivatalosan is lovaggá ütötték minden idők legrakoncátlanabb rockcsibészét, bár a királynő a nagy napon inkább megműttette a térdét, annyira utálja Jaggert, és más tette a kardot az énekes vállára. És igen, tényleg nyugdíjas öt éve, hivatalosan, a nyugdíja 96 angol font, kábé 35 ezer forint, hetente.) Keith Richards (idén szintén hetven) kissé rosszabbul tartja magát, pocakja nőtt mostanság. Totyakos vénember, az ujjai ízületesek – ember nem érti, hogy gitározik velük. Különben mit várjunk egy olyantól, aki föladja a heroint már ötven éves kora után, és csak egyszer zuhan le részegen egy pálmafáról? A zuhanást követően túlélte az agyműtétet, bár élete egyik nagyon kellemetlen élményeként emlegeti. Charlie Watts (73), a dobos nála sokkal jobb formában van. Nincs az a trash metál dobos, aki nála keményebben hozná a négyeket. De hát ő törődik is az egészségével mióta a 2005-ös Bigger Bang turné előtt torokrákot kapott. Megműtötték, túlélte, kigyógyult. Aztán végigcsinálta a kétéves óriásturnét (a Stones hivatalos bevétele 600 millió dollár volt). A világkörüli út, a környezetváltozás (és a sikeresen kezelt alkoholizmusa) úgy tűnik, jót tett.
Aki ott állt, tülekedett a 65 ezer szerencsés között (én is, például), a Rolling Stones július 13-i koncertjén a londoni Hyde Parkban, személyesen is meggyőződhetett arról, mennyire fittek az öregurak. Bár ez nem csak egy másik koncert volt ez a Stones sok ezer fellépése közül, hanem feltehetőleg a legutolsó. A pályafutások eleje óta kérdezgetik őket arról, lesz-e több turné, és ezen a kérdésen ötven éve nevetnek. De az ötven év óta először fordult elő, hogy maradtak eladó jegyek a műsorra.
Ötven év szakadatlan istenítés, médiafigyelem után a csúcson kell abbahagyni, még akkor is, ha a fizikai állapotuk megengedné a rövidebb turnékat – és a „fiúk” vannak olyan okosak, hogy ezt tudják. Az sem lehet véletlen, hogy erre a turnéra nem készítettek 130 kamionnal szállított gigantikus színpadokat, hanem beérték a helyszíniekkel és a Stones arányaihoz mérten szerényebb látvánnyal. Mintha nem bíztak volna abban, hogy nem fizetnek rá. Huszonkét koncert az Egyesült Államokban, hét fellépés Európában a korábbi százas sorozatokhoz képest elenyésző. Így is bezsebeltek 100 millió dollárt. Remélhetőleg ebből már kihúzzák a nyugdíjasotthonban azt a pár évet, ami még hátravan. Azért akad még tartalék, Sir Mick becsült vagyona 350 millió dollár, de a legszegényebb és legfiatalabb Stones, Ronnie Wood is – 66 éves – nemrégen ki tudott fizetni 50 millió fontot feleségének, akit egy 19 éves hölgyért hagyott ott, akit aztán otthagyott egy 23 évesért, akit aztán otthagyott egy következő fiatal hölgyért.
Ja igen, a koncert… Mi olyat lehet leírni egy Stones koncertről, amit más az elmúlt ötven évben még nem írt le? Szuperlatívuszokat? Nyilván minden szuper, ha 50 éve kíváncsi rájuk a jónép. Jagger mozgását? Aki ismeri, annak nem kell, aki meg nem, annak nem lehet. A dalok listáját? Minek? Nagyjából ugyanabból a száz dalból variálják a koncertjeiken fél évszázada; Satisfaction, Jumping Jack Flash, Paint it Black és a többi. A látvány? Az erőlködés a szavakkal ez esetben ugyanolyan unalmas, mint más álmainak elbeszélését hallgatni. De talán az azért mond valamit, hogy a zenekar háta mögött egy Nemzeti Múzeum méretű szuperfelbontású képernyő vetítette a háttér grafikákat, és közvetítette a színpadtól messze állóknak a zenészek képét. A felbontás finomsága a nézőtér közepéről, nagyjából 100 méterről is engedte láttatni Jagger szemének kékjét. Az energiát, amit ezek a vén alakot sugároznak, szintén csak érezni lehet, de beszélni róla reménytelen. Tessék, néhány rövid megfogalmazás, hogy ne gondolja senki, hogy lusta vagyok; repülőgép turbina a babakocsiban. A Nagy Hadronütköztető a zseblámpában. Napalm a presszókávéban.
Talán a saját produkciójukhoz való viszonyuk az, amiről érdemes beszélni. Volt a koncertnek egy pillanata, amikor valódi varázslatot láttam. Jagger általában nem gitározik, de a Miss You elején hagyományosan a nyakába akaszt egy gitárt és az első versszak alatt belecsap pár akkordba. Aztán lekerül a gitárt és csak sétál fel s alá, énekelve, de még sosem láttam, hová tűnik a gitár. Most kiderült. Abban a pillanatban, amint befejezte az éneket, elindult a színpad széle felé, és ezzel egy időben leakasztotta a gitárt a nyakából, közben hátra sem nézve, csak hátranyújtotta a semmibe és eleresztette. Nem ellenőrizte, lesz-e, aki átvegye a hangszert. És egy addig láthatatlan színpadi segítő kivette a kezéből és már ott sem volt.
Tudom, azt vélelmeztem, ez a Stones utolsó turnéja. De mégsem tudom elhinni, vagy beletörődni, hogy tényleg így van. Az nem lehet, az ember szerettei nem halnak meg csak úgy… Ezek a fickók a szórakoztatás történetében példa nélkül állóak. Nincs még egy olyan muzsikus, vagy együttes, akit fél évszázadon át így bálványoztak volna, aki ilyen hihetetlen életutat járt be, és még ilyen idős korában is ennyire tudatos, energikus, lenyűgöző és minden profizmus dacára ennyire nyers. (Az előzenészként szerencsétlenkedő Jake Bugg – ki az a Jake Bugg? – minden dalnál gitárt cserélt a zenei élmény kifinomultsága érdekében, Keith Richards a két kopott fájú Fender gitárján és Gibsonján kívül mást nem használt, pedig 3000 darabos gitárgyűjteménye van.)
A mottóként használt néhány sor egy korai Stones sikerből való: „ez lehet az utolsó alkalom, talán ez az utolsó alkalom, nem tudom”. Most vágyvezérelten egy másikra cserélem:”’til the next time we say goodbye, I’m thinking of you”. Talán majd megint elbúcsúzunk, de addig is velem vagytok. Kösz srácok az első ötven évet!
Csóka Ernő