Légszomj az akváriumban

A 84. Ünnepi Könyvhét előestéjén, 2013. június 5-én került sor Tóth Krisztina új könyvének bemutatójára a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Szilasi László irodalomtörténész beszélgetett az írónővel Akvárium című kötetéről.

x_DSC9761

Adott az 50-es években egy lepukkant bérház valahol a Lehel tér egyik oldalán, ahonnan a szereplők néha átmennek a túloldalra, valami ”ahova már születni kellett” bizonytalanságot bizonygatva. Ott egy polgáribb, élhetőbb élet körvonalazódik, mégsem költözik át soha senki, maradnak egymás között a sajátságos szociokulturálatlanságukban. Totális determináltság uralkodik a bérház lakóinak életében és dermedtség a lelkekben, próbálnak kimozdulni belőle, de sosem sikerül, vagy talán nem is mernek továbblépni? De mindegy is, ettől ők még boldogok a saját kis világukban.

x_DSC9762

Ebbe a puritánságba tör be és szerez létjogosultságot, sőt főszerepet egy akvárium, amely nem használati tárgy, inkább luxuscikknek tűnik az ütött-kopott berendezés és tárgyak között. Az akváriumban hétköznapi guppik úszkálnak rezzenéstelenül, nem törődve a körülöttük vegetáló emberekkel, akikkel nem történik semmi, nem csinálnak semmit, nem beszélgetnek semmiről.  Nem néznek szembe a múlttal, nem élnek a jelenben és nem gondolnak a jövőre. A kötet nyomasztó, pesszimista hangulatú, de azért néhol felcsillan a tökéletesen odaillő fekete humor, az irónia, és megtalálható benne a hétköznapi katarzis is. Tóth Krisztina célja az volt, hogy hiányérzetet keltsen az olvasóban a kötet olvasásának befejeztével, bevallottan egyfajta rossz érzést, keserű utószájízt akart az olvasóban hagyni.

x_DSC9801

Ettől függetlenül hihetetlenül izgalmas a könyv, eteti magát, sokszor magamba botlottam olvasás közben. Szeretem a tóthkrisztinai stílust, és most ismét megkaptam a magam nagy dózisát. Mivel függő vagyok, várom a következőt…!

Sári Edina
Fotó: Kaunitz Miklós

Tóth Krisztina: Akvárium (részlet)

„Anyák napjára és évzáróra például mindig elment. Kicsípte magát, ami annyit tett, hogy kilógatta a pulóverre a préselt nefertitis medálját és fölvette a karikafülbevalóit, elpiszkolódott lábára pedig harisnyát húzott. A félretaposott papucsot ilyenkor se cserélte le, ezért látszott, ahogy hosszúra nőtt lábkörmei majdnem kidöfik a harisnyát. Ahogy közeledett az utcán az óvoda kerítéséhez, lila-sárga vagy rózsaszín-zöld összeállításban, kirúzsozva, Vera, a lánya lehajtotta a fejét, és magában megfogadta, hogy az életben többé nem hívja emberek közé.

Valóban fogalma sem volt, hogy kell egy ilyen ünnepségen viselkedni. Amikor például látta, hogy a többi nagymama és anyuka meghatódik valamitől, akkor ő is szipogni kezdett, és némafilmhősnői gesztusokkal belesírt egy összeragadt férfizsebkendőbe. Vagy felállva tapsolt. Vigyorgott, elkenődött a fogain a rúzs, és az idegen gyerekeket is összepuszilta, hiába próbáltak félrehúzódni, mert szúrt a bajusza. Amikor elunta a kényszerű szereplést, bejelentette, hogy megy haza a halakhoz, és távozott.

Egyszer, az első osztályos iskolai évzárón odahajolt Verához, és diszkréten megkérdezte, hogy tulajdonképpen honnan tudják ezek a gyerekek, hogy ők hányas tanulók. A lánya megütközve nézett rá, és azt felelte, hogy a bizonyítványból, mire Klárimama a szemöldökét ráncolva bólogatott, de látszott, hogy egyáltalán nem érti.”

A kötet a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg.