Örökös főszerepben

Tudhattam volna, hogy van humora, hiszen a Neo FM-en reggeli rádióműsort is vezetett, márpedig abban a sávban Bochkor és Boross után reggelezni, az intellektuális adok-kapok helyzetekben pörögni már hajnali hatkor – feltételezné ezt az értékes adottságot. Mint később elmesélte, szereti ezt a fajta fanyar, angol humort, amivel egyre gyakrabban lepi meg a koncertjein a hallgatóságot, s ezzel szembesültem én is, amikor a Budaörsi Játékszínben a tavaszi koncertjébe konkrétan stand-up-ozva kezdett bele, a közönséget ezzel az első perctől feltüzelve.

Csengeri1Pedig az első dal nehéz volt, egészen meglepődtem, hogy nem egy könnyed musical, vagy operett betétdallal indít, amivel rögtön megfoghatná a közönséget – a Fehérlaposok musicalből a „Benned él a magyarság” cíművel -, de a beszélgetésünk alatt rájöttem, Csengeri Attila sosem a könnyebbik végén kezd neki a dolgoknak.

Bár a szerencse folyamatosan kézen fogva kíséri életében, kemény és tudatos munka árán, de általában könnyedén véve az élet akadályait, jutott el oda, ahol most van, országos ismertségű elismert musical sztárrá.
De hogyan is kezdődött ez a kivételes karrier?

Csengeri2– Vegyipari szakközépbe jártam, amikor egy barátom elkezdett gitározni, és azt mondta, alakítsunk együttest! Ez a nyolcvanas években volt, amikor minden fiatal srác rockbanda alapítási lázban égett. Házilagosan összeeszkábált erősítőkkel, mikrofonokkal, lábasfedőkből készült tákolmányokkal – a szerencsésebbek a Triál boltból vásárolt hangszerekkel – próbáltunk és zenéltünk a lakótelepi garázsban, és ezzel meg is alakult a Géniusz együttes, amiben különböző rockegyüttesek dalait játszottuk, Led Zeppelin, Deep Purple, és persze az akkori hazai nagyokét, Hobo, Piramis, Edda.
Először ritmusgitároztam, egy-egy dalt énekeltem, de mivel nekem nem volt saját gitárom, mindig kölcsön kellett kérni, ezért egyszer csak én lettem a zenekar énekes frontembere. Nem mondhatnám, hogy ez vezetett a mostani hivatásom felé, viszont jól lehetett vele csajozni az építőtáborokban.
Elkezdtem különböző énekesek hangját utánozni: Takács Tamás, Deák Bill, Révész Sándor, ez bejött a közönségnek és nekem is, egészen addig, amíg egyszer, amikor az Edda előzenekaraként léptünk fel, Pataki Attila meghallott, és azt mondta, jó hangi adottságom van, de találjam meg a saját hangomat, ne csak feldolgozásokat énekeljek. Ez volt a fordulópont, amikor elgondolkodtam a dolgon, hiszen egy hozzáértő mondta azt, hogy van hangom. Azután behívtak, és a katonaság alatt eldöntöttem, felvételizem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahova elsőre felvettek. Júdás belépője és a Vágyom egy nő után eléneklése volt a sikeres felvételim záloga, bár fogalmam sem volt, hogyan kell klasszikusan, nyitott torokkal énekelni. A „Vágyom egy nő után” végén, még a produkció részeként odamentem Versényi Idához – aki Kazán István Tanár Úr mellett felvételiztetett -, megsimogattam a kezét, erre ő csillogó szemmel azt mondta, szükség van az ilyen magas tenorhangú fiúkra, viszont foglalkozzak sokat a prózámmal, egyszóval, megelőlegezett bizalmat kaptam, így persze nehezebb volt helytállnom és bizonyítanom.

Csengeri3– Tehát megtaláltad a saját pályádat, ahol gyorsan sínre kerültél.

– Elsős voltam a főiskolán, amikor valaki megkérdezte, láttam-e, hogy a Rock Színház válogatást írt ki a Dorian Gray főszerepére. Elmentem a castingra, és megkaptam a szerepet, nem görcsöltem rá a dologra, pedig voltak hiányosságaim – például Ács János akkor tanított meg a színpadi járásra-, de igazából ekkortól indult a pályám.
Ezután eljátszottam a musical irodalom összes, akkor Magyarországon színpadra állított zenés darabjának főszerepét: a Légy jó mindhaláligban Török Jánost, 26 évesen Jézust, Nérót a Sztárcsinálókban, a Miss Saigonban Christ, a Sakkban Antonijt és Fredet és Istvánt, a királyt. Ez volt életem egyik legszebb és legfelhőtlenebb időszaka, sorra főszerepeket kaptam, címlapokon szerepeltem, de nem, mint zűrös magánéletű celeb, hanem a tehetség és az elvégzett munka minősége okán.

– Ha ennyire jól érezted magadat itthon, miért mentél el Stuttgartba?

– A Vígszínház felújítása után a Nyugati pályaudvar mellett üresen maradt a Sátor, amit a Rock Színház kapott meg játszási helyként, és ott éppen a Sakkban Antonijt és Fredet a saját ruhámban! játszva látott meg engem egy német producer, aki rögtön meghívott egy próbaéneklésre, ami annak ellenére remekül sikerült, hogy csak annyit beszéltem németül, hogy ja, meg nein, viszont jó a hallásom, rögtön ráéreztem a nyelvükre- de természetesen angolul kommunikáltunk. Szinte azonnal üzentek, megkaptam a szerepet, meghívtak, ám mint kiderült, Uwe Kroeger mellé másodszereposztásra kértek fel, hétvégi játéklehetőséggel, tehát egész héten át ott ültem volna semmittéve. Ezt megköszöntem, de visszautasítottam, gyönyörű főszerepeim voltak itthon, másodhegedűsnek nem megyek!
Egy hét múlva megkerestek, változott a helyzet, első szereposztásban, főszereplőként elvállalnám-e a Miss Saigonban Christ. Igent mondtam, és megkezdődött addigi életem egyik legprofibb színházi munkasorozata, de legfurcsább élethelyzete is. A tenyerükön hordtak kint, nekem „csak” annyi dolgom volt, hogy minden este ott álljak tökéletes felkészültséggel a színpadon, mind a 264-szer, ezen kívül mindent ők intéztek a bankszámlanyitástól kezdve a kocsi- és lakásbérlésen át az időpont egyeztetésekig, mert tudták, hogy minőséget képviselek. Másfél évig álommunka álomfizetésért, luxus életvitellel, viszont összesen csak négy-öt alkalommal voltam itthon, és erős honvágyam volt. Adódtak érdekes helyzetek is, az első hónapban nem mertem bemenni a plázákba, így mindent benzinkútnál vásároltam iszonyatosan drágán, de hát itthon még nem voltak bevásárlóközpontok, idegenkedtem tőlük.

Csengeri4– Milyen volt kint a munkatempó, munkastílus a hazaihoz képest?

– Teljesen más. Tátott szájjal figyeltem a színpadtechnikát, az öltözőm is egy szállodaszoba felszereltségével rendelkezett, saját fürdőszobával, gombnyomásra leereszthető redőnyökkel, ami újdonság volt a keletről jött színésznek, tehát mindent alám toltak annak érdekében, hogy csak a játékra koncentrálhassak. Viszont, ha én hibáztam, tegyük fel, tíz centivel odébbálltam, mint kellett volna, akkor a keddi megbeszéléseken azt mondták, nono, ha kérhetnénk, tíz centivel vissza, a jelhez, a megbeszéltek szerint.
A játékstílus is teljesen más volt, itthon Kerényi Miklós Tanár Úr mindig azt mondta, játssz óriásit, robbanj a színpadon, ott azt mondták, menj el a robbanás határáig, de ott fogd vissza magadat.

– Ha ennyire jó volt kint, miért jöttél haza?

– Elég volt. Mindig ugyanazt játszottam, hiányzott a családom, a barátaim, hazajöttem. Itthon egy fél évig a csömöri házunkat újítottuk fel édesapámmal, fúrtunk, szereltünk, lett egy virágboltunk is, azzal is foglalkoztam, családi fészket raktam.
1999. őszén kért fel Balikó Tamás Jézus szerepére, utána következett István, tíz év alatt tizenkét főszerepet játszottam három színházban. A 2000-es évek eleje itthon a musical virágkora volt, amikor nem csak az élvonalbeli színházak tűztek a műsorra világhírű, zenés darabokat, hanem a vidéki színházak is rájöttek, hogy óriási közönségcsalogató lehetőség rejlik a musicalek színpadra állításában.

– Hogyan kerültél a Magyarock Dalszínházhoz, amelyik éppen ezzel a céllal jött létre?

SONY DSC– Vizeli Csaba, a Dalszínház igazgatója – akkor még csak TF-esként, mint rajongóm – kísért előadásokra, összebarátkoztunk, és amikor létrehozta a Magyarock Dalszínházat, akkor folyamatosan felkért szerepekre, de mindig volt már valami elfoglaltságom, amíg végre, 2012-ben, amikor A púpos Gonzague hercegének szerepére kért, megnéztem a naptáramat, láttam, hogy hopp, ráérek, van időm egy új bemutatóra, és mondtam, vágjunk bele!

– A Madách Színház musical pályázatán is a Vizeli Csaba-Másik Lehel neve által fémjelzett III. Richárd c. musical főszerepével mutatkoztál be. Ez is egy gonosz karakter.

– A lényem a jófiú, az aranyos, a hősszerelmes, a rendezők beazonosítottak a pozitív hőstípusba. Nagyjából hetven százalékban játszom pozitív karaktereket, de játszom gonoszt is, például a Macskafogóban Mr. Tájfölként üldözöm szegény Safraneket, vagy itt van Gonzague herceg, és itt lesz III. Richárd – élvezem a negatív hősök eljátszását, mert akkor tudok igazán játszani.

– Azon gondolkodom, hogy annak, aki már eljátszott szinte mindent, amit ezen a pályán el lehet, van-e még szerepálma.

– A Nyomorultakban már eljátszottam Enjolras-t, de, ha van egyáltalán még valami eljátszanivalóm, az Jean Valjean lenne, a nehéz sorú fegyenc szerepe, de ehhez még mélyülnöm, érnem kell. Inkább azt mondanám, ha akad értelmes újdonság, azt meg akarom csinálni, de hiányérzetem már nincs.
Viszont itt van már a családom, a két kislányom, akik biztonságának a megteremtése a legfontosabb számomra, van egy vállalkozásom is, abban is dolgozom, naponta bejárok az irodába. Néha kicsit úgy érzem, kényszervállalkozó vagyok, hiszen én a színpadon szeretek állni és szórakoztatni, és lehet, hogy megélek az éneklésből, viszont a családom jövőbeni biztonsága fontosabb az én pillanatnyi érdekemnél.

Csengeri5Hébe-hóba elrévedek, és látom magam előtt Latabár Kálmánt, vagy Ruttkai Évát, amint kinyitja a számlatömbjét, megnyalja a ceruzája végét, és „hogyaszongya, volt 1 db fellépés, 200 fixért, plusz 27% áfával az annyi, mint…”, de azután rájövök, hogy mérleg típusként a kiegyensúlyozók közé tartozom, az állandóságot képviselem, huszonhárom éve a színpadon játszom, és most mellette vállalkozom. Remélem, még sokáig szórakoztathatom a közönséget, és csak egyszer szeretném átélni azt a fajta szeretet megnyilvánulást, ami a 30-as, 40-es évek színészeinek kijárt, akik még azzal voltak híresek, hogy istenadta tehetségük volt és jól játszottak a színpadon. Engem nem érint meg a celebritás világa, és az azzal járó médiafelhajtás. Azt szeretném, ha az a média, aki a közönség felé közvetít, értékén kezelje a színészeket, előadóművészeket. Azt is szeretném, ha még az én életemben visszatérnének a közgondolkodásba, közbeszédbe azok a régi eszmék, azok a jól csengő és helyes értékítéletet takaró kifejezések és cselekedetek, mint szakmai alázat, hűség, áldozatkészség, lojalitás, barátság, bajtársiasság, a lovagiasság…, bár tudom, hogy ez utópia, de mit tegyek? Én minden este azért megyek fel a színpadra, hogy bebizonyítsam, hogy a végén mégiscsak mindig a jó győz!

Sári Edina
Fotó: Kaunitz Miklós