Ha valaki csak egyetlen napot tölthet Londonban, akkor egyetlen olyan élmény van, amiről nem szabad lemondani. Nem érdemes sorban állni a bejutásért a Westminster-apátságba, a többi turistával furakodni, hogy odaférjünk a Panoptikum viaszbábjai elé, vagy sok jó fontot kifizetni, hogy felüljünk a lélegzetelállító London Eye-ra. Ezek mozdíthatatlan látványosságok, a városhoz fognak tartozni a következő évtizedekben is. A történések, a mozgalmasság, a múló, de nagyon erős impresszió az, aminek emléke a legmaradandóbb és London ebben nyújtja a legtöbbet.
Pontosan ilyen hatású a We Will Rock You – egy musical, ami a Queen együttes zenéjére épül, de nem róluk szól. Tíz éve mutatták be, azóta folyamatosan teltházzal játsszák, tomboló közönség előtt. Ami egy ABBA-rajongónak a Mamma mia, az egy Queen imádónak a We Will Rock You. Mindkettőn táncol, kiabál és énekel a közönség (bár eddig csak az egyikből készült filmváltozat). Gyónom, hogy én is mindkettőn táncoltam, kiabáltam és énekeltem, bár az ABBA nem az én zenei ízlésem, de ahogyan a londoni zenés előadások színpadra kerülnek, az Magyarországon elképzelhetetlen színvonal. Ezzel semmilyen rosszat nem akarok mondani a hazai színházi életről. A londoni színházi struktúra más léptékű, és eltérő felépítésű. Egy sikerdarab nem csak az egyik egy színház repertoárjában, hanem az egyetlen. Nem néhány estére, hanem évekre terveznek és a nyári idényszünet ismeretlen fogalom. Például a We Will Rock Yout a Dominium Theather játssza – és ezenkívül semmi mást. Minden pénzt, energiát és kreativitást arra az egyetlen előadásra koncentrálnak, és ehhez formálják nem csak a színpadot, hanem a színház épületét is. Példa erre a színház homlokzata, amelyre egy tízméteres aranyozott Freddy Mercury szobrot állítottak. Magyarországon ennek a szobornak az árából egy teljes bemutatóra futná. A színészek a darabra szerződnek, nem a színházhoz. A kasszasikereket kettős, hármas szereposztásban mutatják be, és szünnap nélkül, évekig játsszák. Nyilván egy ilyen, nyereségközpontú koncepcióval a hagyományos repertoárszínházak nem versenyezhetnek. A nézőszám pedig nem csappan meg, hiszen Londonban minden évszakban túlcsordulnak a látogatók, turisták.
Ennek a kereskedelmi szemléletnek a jegyében a néző az utolsó penny ellenértékét is megkapja. A legjobb énekeseket, táncosokat, színészeket, színpadtechnikát, hangminőséget, akusztikát – mindent, ami a tökéletes élményhez kell. A Queen-show pedig talán még a tökéletesnél is többet ad.
Technikailag nem könnyű megvalósítani egy élőzenés musicalt. Ezen az előadáson csak élőzene hallható – Freddy Mercury hatvanadik születésnapján Brian May, az együttes gitárosa játszott –, és a színészek sem csak tátognak a dalokra. A zenészek ismeretlen profik, akik minden hangot estéről estére ugyanúgy húzzák. A táncjelenetek végsőkig polírozottak. Nincs félrecsúszott hang, elrontott mozdulat. Bármelyik fellépő megnyerné a Csillag születiket, a különdíjakkal együtt, az énekes-táncos kategóriában. Nincs ihlethiány, dekoncentráció, elkent jelenet. Bármelyik szereposztással mindig, minden ugyanolyan tökéletes. (Ezt a mondatot azért merem leírni, mert háromszor néztem végig.)
Persze, a tökéletes színpadi jelenlét még nem elég a sikerhez, ha nincs lenyűgöző, nagyszabású és ötletesen változó színpadkép. Hatalmas összeget fektethettek be az óriási vetítővásznakba, mozgóhidakba, színpadi felépítményekbe, fény- és látványtechnikába, jelmezekbe, de minden penny megérte. A Queen szövegével élve „olyan varázslatféle”, amikor ezt a színpadot bemozogják, betáncolják a színészek. Mintha egy hatalmas arányú rock koncerten vennénk részt, de mégis megmarad a színpad intimitása.
A történet könnyed, szellemdús és semmi köze a „hogyan-indult-és-lett-híres” sztorikhoz. Valamikor a távoli jövőben járunk, egy olyan világban, amelyik nem ismeri a rockzenét. Az emberek számítógépzenét hallgatnak, ugyanolyan ruhákban járnak, és ugyanúgy gondolkodnak. A világot a GlobalSoft Vállalat irányítja, ők döntenek mindenről. Még a bolygót is átnevezik – nem Földnek hívják többé, hanem iPlanetnek. Persze, egy ilyen világ elképzelhetetlen lázadók nélkül. Ebben az esetben főhőseink Galileo és Scaramouche (a Queen Night at the Opera lemezéről idézve), akik megpróbálják újra megtalálni a rockzenét, egyben felszabadítani a világot. Kalandjaik során hasonszőrű barátokra tesznek szert és persze viaskodnak a gonosszal. Hogy győznek-e, azt nem árulom el.
Az előadás hangulata elképesztő. A nézők nem csak felugrálnak a helyükről, ordítanak és táncolnak, hanem öngyújtóznak, gyertyáznak, mint egy igazi koncerten. (Zárójelben: az 1666-os londoni tűzvész óta az angolok rettegnek a tűztől, nincs még egy hely Európában, ahol ennyire szigorúak lennének a tűzrendészeti szabályok. És mégis ezt csinálják.)
Egy gyakorlati tanács az eljövendő nézőnek. London belvárosában számtalan helyen kaphatók „diszkont” jegyek bármilyen rendezvényre, látványosságra. Nem kell tartani a hozzájuthatatlan jegyektől és megfizethetetlen áraktól. We Will Rock You körülbelül 30 angol fontos kezdő jegyártól (jelenleg körülbelül tízezer forint) tekinthető meg. Ez persze több mint egy operett színházi vagy egyéb hazai zenés előadásra szóló belépő, de a kétórás műsor végén az ember jön el, mint egy remek étteremből, ahol több finomság már nem fért el a tányérján.
E.